Hatodik fejezet

Álmodtam... újra. Már meg se lepődtem az egész szituáción, annyira régóta tartott már ez az állapot. Rémálmok követték egymást és sosem fogytak ki az ötletekből. Mindig kitaláltak valami újat, hogy tovább kínozzanak, miközben jót nevettek szerencsétlenségem.

Azonnal rájöttem, hogy egy újabb rémálommal állok szemben, hiszen minden fehérbe burkolózott. Homályosan láttam, ami zavart, így többször megdörzsöltem szemeit, de nem volt haszna. Vállaimat megvonva kezdtem el lassan sétálni, amikor szembe találtam magam egy tükörrel. Meglepetten léptem hátra, amikor nem láttam magam benne. Hirtelen azt hittem, hogy vámpír lettem, de ez még álomban is hihetetlennek tűnt. Tettem egy kört a tárgy körül és mikor újra az elejéhez értem, végre megláttam a tükörképem. Mondhatni megkönnyebbültem a látványtól, hiszen nem volt semmi furcsa az alakban, ugyanazt tette, amit én is. Már haladtam is volna tovább, de akkor valaki megfogta a kezem. Ijedten rántottam el karomat és megfordultam tengelyem körül. Hatalmasra nyíltak szemeim, amikor saját magammal találtam szembe magam. Felső teste kint volt a tükörből, úgy nyújtotta felém kezeit. Rémisztő volt a látvány, a félelemtől meg is dermedtem. Lassan egész teste láthatóvá vált. Gonoszan elmosolyodott, abban a pillanatban futásnak eredtem. Nem tudtam merre mentem, hiszen csak a nagy semmi volt körülöttem, de véget akartam vetni az álomnak. Éreztem, hogy nem lesz jó vége. Mintha fáradni kezdtem volna, lassabbra vettem a tempót, majd végül meg is álltam. Szemeimmel keresni kezdtem "magamat", de szerencsémre nem találtam őt. Még utoljára hátra néztem, de akkor úgy éreztem, hogy valaki figyel. A horrorfilmekben is van egy szabály: sose nézz hátra! Nekem se kellett volna. Csigalassúsággal fordultam meg és hatalmasra tágult szemekkel néztem a mosolygó hasonmásomat.

- Olyan gonosz vagy! Ott hagytál egyedül, mint a családodat. Nem gondolod, hogy csak magadra gondolsz? És még te akartál rendőr lenni? - nevetése hallatán szívverésem megsokszorozódott a félelemtől. Hátrálni kezdtem, ám remegő lábaim összegabalyodtak, így hátra estem. Elém térdelt és államnál fogva emelte fel fejemet. - Tudod, azt hittem, többet tudsz, de csak egy selejt vagy - szavai mélyen beivódtak a tudatomba. Igaza volt, csak egy senki voltam, aki nem volt ott, amikor a családjának a legnagyobb szüksége volt rá. Mégis, igazságtalannak tartottam, hogy engem hibáztattak mindenért. Én nem tettem semmit, de persze... én szenvedtem a haláluk miatt. 

- Hagyj békén! - kezdtem el halkan sírni, azt akartam, hogy felébredjek. 

- Oh, ne kezdj el nekem itt sírni! - állt fel megilletődve. Magamban imádkoztam, hogy vége legyen az egésznek, életemben nem könyörögtem annyiszor Istennek, mint akkor. - Ne sírj, még csak most jön a dráma! - emelte magasba a kezeit, amire akaratlanul is felemeltem fejem. Nem láttam semmit sem, így megkönnyebbültem, de nem tartott sokáig ez az állapot. - A dráma címe: A gyilkos halála - mikor eljutott tudatomig, hogy mit mondott, abban a pillanatban felpattantam és futásnak eredtem. Futottam a semmibe, közben pedig küzdöttem a könnyeimmel, amelyek megállás nélkül hullottak. Nagyon féltem, élni akartam, sehol sem akartam meghalni... Sem álomban, sem a valóságban. Tudtam, hogy értelmetlen volt menekülnöm, így megálltam, majd térdre rogytam.

- Sajnálom... Sajnálom. Nem így kellett volna megtörténnie. SAJNÁLOM! - ordítottam el magam, és mintha egy barlangban lettem volna, visszhangzott a hangom. 

- Sajnálhatod is, de a múlton már nem lehet változtatni - hasonmásomra néztem, szemeiben az undor jelei mutatkoztak meg. 

- Csak legyünk túl rajta... - adtam meg magam. Nem akartam szenvedni tovább, csak nyugalmat szerettem volna.

- Ilyen gyorsan feladtad? Ez így nem vicces! - csalódottan fújta ki a levegőjét, majd mellém lépett. Leguggolt mellém és a fülembe súgta vészjósló szavait: - Gyötrelmes halálod lesz, ezt megígérhetem. 

Izzadtan, könnyes szemekkel ébredtem. Abban a pillanatban nem tudtam megkülönböztetni az álmot a valóságtól, így azt hittem, hogy még mindig alszom. Hirtelen kaptam fejemhez, belemarkoltam hajamba és tépni kezdtem. 

- Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom - ezt az egy szót kezdtem el hajtogatni miközben ringatóztam. Lelkem teljesen összeomlott, nem maradt bennem remény. Lassan nyakam köré fontam kézfejeimet, nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Egyre szorosabbra fogtam a szorítást, szörnyű érzés volt, kapkodtam a levegő után. 

- Hé, mit csinálsz? - hallottam meg egy férfihangot, de akkor már nem tudtam válaszolni. Erőtlenül hullottam a földre. Utoljára még hallottam a kulcsok csörgését, egy pár szitkozódást, majd a sötétség és a süketség vette át a hatalmat.

Csipogásra lettem figyelmes, nagyon idegesítő csipogásra. Az éles hang bántotta a fülemet, de nem volt erőm bármit is tenni, hogy megszűnjön. És akkor eszméltem fel: én még éltem, de még mennyire, hogy éltem. Azonnal kinyitottam a szemeimet, amit nagyon meg is bántam, az erős fény hatására visszacsuktam. Magamban elmondtam pár szépnek nem mondható szót, majd lassabbra vettem a tempót és mikor megszoktam a világosságot, utat engedtem kíváncsiságomnak. Oldalra fordítottam a fejemet és szembe találtam magam egy csipogó műszerrel. Szememet tovább vezettem és rá kellett jönnöm, hogy egy kórteremben voltam. Pedig már reménykedtem benne, hogy vége lesz az életemnek, de nem így lett. 

Az ajtó jellegzetes hangjára oda kaptam tekintetemet, két férfi lépett be rajta. Az egyiket azonnal felismertem, Colos volt az, a másik meg nagy valószínűséggel az orvos lehetett.

- Nagyon örülök, hogy felébredt, Park kisasszony - mosolyodott el a fehérbe öltözött egyén. Jellegzetes arca volt, amit macska szemeinek köszönhetett. Hunyorítva próbáltam elolvasni névtábláját, de csak annyit tudtam kivenni, hogy: Jongdae.

- Én viszont nem - húztam el számat, majd Dumbóra néztem. Csak állt ott kedvetlenül, mint egy több ezer éves szobor, aki megunta, hogy mindig mozdulatlan. 

- Pedig jobb lenne, ha másképp gondolná. Ilyen fiatalon nem kellett volna öngyilkossághoz folyamodnia! - kisebb ráncok jelentek meg homlokán, amikor aggódva pillantott rám, de nem hatott meg, egyáltalán nem.

- Ilyen fiatalon nem kéne börtönben ülnöm!

- Nem kellett volna meggondolatlanul cselekednie! - már maga az ember látványa idegesítő volt, de, hogy ilyen dolgokat vágott a fejemhez, azt már nem tűrtem. 

- Fogják már fel! - hangosan, a düh hevétől csattantam fel - Nem tettem semmit, mégis bedugtak egy rohadt börtönbe! Csodálkozik, hogy öngyilkos akartam lenni? 

- Azzal nem old meg semmit, ha a halállal akar véget vetni a dolgoknak.

- Igen, és a hátralévő életemet töltsem itt, mi? - nevettem fel, amire ijedt pillantásokat kaptam. - Nem hinném, hogy mindenki megbirkózna azzal a tudattal, hogy örökre egy börtönbe lesz bezárva, főleg, ha ártatlan.

- Ha igaz is, amit mond, akkor sem szabadott volna ezt tennie! Azért vannak az egyes programok itt, hogy a bűnüket sajnáló emberek, akik jobbak lettek, valamelyest jobban viseljék az itt létet. 

- Szarok bele a programjaikba! Csak lőjenek fejbe, és meg lesz oldva a probléma - halk sóhajt hallatott az orvos, majd Colos felé fordult. 

- Minden nap - vett elő zsebéből egy kis üveget, amiben gyógyszerek lehettek - ebből be kell adni neki kettő szemet. Egyet reggel, egyet este. Különleges eseteknél hármat, de csak akkor, ha már elvesztette az eszét, értette? - Dumbó bólintással válaszolt, hogy megértette, majd átvette az üveget. - Ezen kívül kéthetente hozza el hozzám és próbálja meg minél többször társaságba vinni, hátha ez segít neki. Akkor én mentem. Park kisasszony, kérem, ne csináljon meggondolatlan dolgot! - magamban szinte nevettem monológján, olyan feleslegesen jártatta a száját. Nem hatottak rám szavai, nem változott meg semmi sem bennem. Csak a következő lehetőségen gondolkoztam, hogy hogyan vethetnék véget a szenvedésemnek.

Egyedül hagyott vele, a legutálatosabb emberrel, akit ismertem. Mérgelődtem magamban, hogy miért pont ő? Miért őt kellett megbízni, hogy felügyeljen engem?

- Remélem nem lesz veled semmi baj! - elrakta zsebébe a gyógyszereket, majd leült egy székre.

- Nem lenne bajod velem, ha hagytatok volna meghalni - vontam meg vállamat, amire lehajtotta fejét és ujjaival kezdett el játszani.

- Nem nekem kéne erről beszélnem - itt szünetet tartott, mintha töprengett volna azon, hogy megossza velem gondolatait -, de nem kellett volna ezt tenned, az öngyilkosság nem megoldás. Örülök, hogy a cellád közelében sétálgattam, így meg tudtalak menteni - örült? Örült, hogy éppen ott volt és meg tudott menteni? Nem értettem, hogy mi volt ez a hirtelen váltás a részéről, de jól esett. Volt egy ember, aki úgy gondolta, hogy élnem kell... Vagy mindenki így cselekedett volna? 

- Szóval te voltál? 

- Hm - aprót biccentett is a hümmögése mellé. - Kimondottan ijesztő látványt nyújtottál.

- Ijesztő? - néztem rá kérdőn, bár biztosan az lehettem. Egy éppen magát fojtogató ember nem lett volna az? 

- Igen, ahogyan csak azt hajtogattad, hogy: "Sajnálom!", majd elakad a lélegzeted és a földre zuhansz. Azt hittem, hogy meg fogsz halni - kifejezéstelen arccal mondta nekem ezeket a szavakat, így a kezdetleges boldogságom szikrája visszavonulót fújt. 

- Biztosan sokan örültek volna neki... - ahogy végére értem a mondatomnak, hirtelen felpattant, úgy, hogy majdnem eldőlt a szék. 

- Ilyet sose mondj! Mindig lesznek olyanok, akik hiányolni fognak téged, ha már nem leszel! - érdeklődve hallgattam végig kisebb kirohanását. Nem értettem, hogy honnan jött neki ez a kedvesség.

- Mi ez a hirtelen váltás?

- Mármint mi? - húzta fel szemöldökét, ami vicces külsőt kölcsönzött neki. 

- Egyik nap az idegeimen táncolsz, most meg játszod a jó barátot. Miért? - kíváncsian vártam a választ, ám csöndben maradt. Idegesen túrt a hajába, majd beharapta alsó ajkát. Furcsállni kezdtem a reakcióit a kérdésemre, mintha valami kínosat akart volna mondani.

- Emlékeztetsz valakire... Mármint a helyzeted. A helyzeted nagyon emlékeztet... - itt viszont megakadt. Nagyot nyelt, tökéletesen láttam, ahogyan végig ment nyelőcsövén a nyál. Csend állt be közénk, mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat. Én a hajamat babráltam, míg ő idegesen dobolt a cipőjével, de végül megszólalt: - Van itt három jó ember, velük barátkozz! - először hülyének néztem, hiszen annyi ember közül, majd pont meg tudtam volna találni azt a három személyt, akikről ő beszélt. Viszont amikor beugrott, hogy kikre értette, akkor kérdőre akartam vonni, hogy honnan is tud róluk és, hogy milyen kapcsolatban áll D.Oval, de akkor már elhagyta a szobát. 

Megint kétségek közt hagytak. Még mindig megannyi kérdésem lett volna, és egy ember se volt, aki egyenesen válaszolt is volna rá. Szinte megfájdult az agyam a sok gondolkodástól, de addig eljutottam, hogy Colost és D.Ot eléggé szoros szál fűzi össze.

Ötödik fejezet

Szánalmas... Egy utolsó börtöntölteléknek éreztem magam. Kezdett felemészteni belülről egy érzés, ami elviselhetetlen volt. Egy érzés, amely lassan alakult ki, de annál nagyobbat pusztított. Minden napot végig szenvedtem vagy a magány, vagy a bezártság miatt. Nem voltam klausztrofóbiás, de néha úgy tűnt, mintha a falak közelítenek egymáshoz. Azt hittem, hogy meg fogom szokni a börtöni légkört az ott lévő emberekkel együtt, de ahogyan mindenki hajtogatta nekem gyerekkoromban : Hinni a templomban kell. Milyen igaz volt! Istenhez való imádkozást feleslegesnek tartottam, úgy sem kaptam volna választ. Egyébként is, sosem voltam nagy hívő, így még több okom volt arra, hogy ne guggoljak le az ablak elé és, hogy ne tegyem össze kezeimet. 

Agyamban túl sokszor fordult meg egy szó : az öngyilkosság. Hiába ígértem meg magamnak, hogy bebizonyítom ártatlanságomat, egy börtönben ezt hogyan tehettem volna meg? Állandó felügyelet alatt álltam, de nem csak én, mindenki. Nem volt olyan mozzanatom, amelyet nem követtek volna nyomon. Sajnos a tusolás is beletartozott. Nem is volt kedvem ahhoz az eljáráshoz, de mocskosan sem szerettem volna magamat érezni. 

A helyszínen kellett volna nyomoznom, de akkori helyzetemben egy árva bizonyítékot sem szerezhettem. Segítségemre nem volt senki, lelki állapotom nem is tette lehetővé, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Luhanra kellett volna támaszkodnom, de őt elvesztettem, így nem maradt egy ember sem, akiben megbízhattam volna. 

Persze, felmerült bennem egy kérdés : Mi van az újonnan megismert személyekkel? Minden héten találkoztam velük, jó embernek tűntek, de mégsem nyerték el a tetszésem. Olyan idegenek és furcsák voltak a számomra. Nem értettem, hogy hogyan tudtak olyan pozitívan állni a helyzethez. Börtönben voltunk, könyörgöm! Hab a tortán az életfogytigtan volt, egyel több okom volt arra, hogy értetlenkedjek. Lehet, hogy valahonnan drogot szereztek és állandóan a szer hatása alatt álltak. Persze, újabb dilemma : Akkor miért nem vették észre az őrök? Egyszóval, lemondhattam erről a felvetésemről. Akkor mi lehetett a válasz? Ezt csak ők mondhatták meg, de addig titkoltak nekem mindent, míg én nem nyíltam meg nekik, amit nem akartam, de kíváncsiságom erősebb volt, mint a józan eszem.

Több hónapos szenvedés után sem tudtam megszokni a bezártságot és kezdtem megőrülni. Feszegettem a határok, a börtönőrök agyára mentem. Néha, mintha egy másik személy lettem volna, de tudatomnál voltam. Nem ismertem magamra és ez megijesztett. Meg volt az oka az aggodalmamnak : Ha tovább folytattam volna a szörnyű viselkedésemet, lemondhattam volna a "szabadságomról". 

Szerencsémre Colossal és társával nem hozott össze a sors, így valamelyest nyugodtabb voltam, már ha az éjszakai kirohanásaimat annak lehetett nevezni. Mert hát nem az volt a bajuk, hogy beszólogattam, el ment a fülük mellett, hanem az éjféltől kezdődő ordibálásaim verték ki a biztosítékot. Egyre többször hallottam, hogy : "Ha így folytatja, megy az elkülönítőbe!", de foglalkoztam én vele? Minek is kellett volna? Nekem már mindegy volt, hogy hova visznek. Akárhogy néztem a helyzetemen, a példás magaviselet nem segített volna. Így is bennem volt egy hang, ami állandóan csak engem hibáztatott. Miért nem voltam én is ott? Rendőrnek készültem, felfigyelhettem volna a gyanús dolgokra. És nem... Az volt a sorsom, hogy az önsajnálatomba dögöljek meg. Milyen szép halál lett volna, pont nekem való. Az utóbbi időben verejtékezve és a sírás határán ébredtem, ami kezdett unalmassá válni. Rengeteg lehetőség megfordult a fejemben, hogy hogyan vethetnék véget a szenvedésnek. Legelső variáció - egyben a legkönnyebb is - az öngyilkosság. Meg lettek volna az eszközeim, egy egyszerű kés vagy egy kötél is elég lett volna. Nem tudom, hogy mi állított meg az utolsó pillanatban, hogy elvágjam a torkom vagy, hogy felakasszam magam, de nem tettem meg. Helyette sírva a földre rogytam és adtam az őröknek egy újabb okot, hogy az elkülönítőbe vessenek.

Miért is teszem ezt magammal? Tudtam, hogyha helytelenül cselekszem, akkor a már tönkretett életem csak még rosszabb lesz, de mégis... Abban az elkeseredett helyzetben nem úgy viselkedtem, mint ahogy szerettem volna. 

És most jön az a kérdés, amiért begolyóztam, ami miatt elvesztettem az eszem : Ki ölte meg a családom? Számomra senki sem jöhetett szóba, mivel nem volt túl sok ismerősöm és akikkel szóba álltam, azoknak nem volt okuk ilyesmit tenni. Egyáltalán miért ölnek? Szüleim jó életet éltek, főleg édesanyám. Társaság kedvelő volt, kiskoromban rengetek partit tartott, ám abbahagyta ezt a remek szokását, amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Visszafogottabb lett, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Nem értettem a haláluk okát, főleg nem nővéremét. Mit keresett ott? Alig volt otthon, járta a világot, erre pont akkor volt a házunknál, amikor nem kellett volna. Legalább ő megmaradhatott volna nekem. A legfurcsább az egészben, hogy csak az egyik végtagja volt a helyszínen. Hova vihette az elkövető a testét? Mire kellett neki? Egyáltalán egyedül vagy többen voltak?

Túl sok kérdés kavargott a fejemben, meg is fájdult a sok gondolkodástól, de nem tudtam kiüríteni az elmém. Idegesen túrtam a hajamba, elegem volt az életből. 

- Miért? - éreztem, ahogyan végig folynak az arcomon a könnycseppek; újra sírtam. Nevetni kezdtem magamon, egy kívülálló elkönyvelhetett volna őrültnek, talán az is voltam. Vicc volt az egész. Persze, hamar eltűnt a mosolyom, mikor megláttam a cellám ajtajában Dumbót. Hangosan felsóhajtottam, gyorsan rendeztem arcvonásaimat. Szótlanul lépett be, még csak annyit sem mondott, hogy "Kapd be!". Nem is volt kedvem szóba elegyedni vele, szóval nem nagyon bántam a csöndet. Egyszerűen rám rakta a bilincset, majd húzni kezdett maga után. Nem számítottam semmi rosszra, így nem izgultam, csak nyugodtan sétáltam mögötte.

- Sírtál? - hirtelen jött kérdése hallatán megtorpantam. Ő is megállt, de nem nézett rám. 

- Nem - adtam egy rövid választ, amire gúnyosan felnevetett. Kérdő pillantást vetettem hátára. 

- Ennél azért azt hittem, hogy többet tudsz! - egy helyben állt, mintha csak magában beszélt volna. Itt az igazi Colos...

- Hinni a templomban kell! - morogtam az orrom alatt, amit nagy "meglepetésemre" meghallott. 

- Nem vagyok vallásos - válla fölött hátra pillantott, gonosz mosolyt villantott felém, majd megrángatta a bilincset jelezve, hogy nem érünk rá. Mulatságosnak találta a helyzetet, bárcsak én is nevettem volna rajta. Meg voltam áldva vele, mintha direkt rám küldte volna valaki azzal a paranccsal, hogy kergessen az őrületbe. Sikert könyvelhetett el, mert a hajamat téptem a puszta látványától is. Amilyen magas volt, olyan kicsi aggyal rendelkezett. Reméltem, hogy újabb hónapok telnek majd el anélkül, hogy látnám őt. 

- A te érdekedben mondom, ne csinálj semmi hülyeséget! Egy hajszál választ el az elkülönítőtől - bilincs levétel közben beszélt hozzám, normális helyzetben megfogadtam volna tanácsát, de egyáltalán nem nevezhettem normális helyzetnek azt, amiben voltam.

- Köszönöm, hogy aggódik értem, de fölöslegesen teszi - vontam meg a vállam, nem érdekelt, hogy mit gondolt rólam, csak az izgatott, hogy tűnjön el a szemem elől. 

- Ribanc... - szitkozódott halkan, de nem annyira, hogy ne halljam meg. Biztos voltam benne, hogy direkt is csinálta. Nem vettem zokon azt a "szép" szót, amivel illetett, egyszerűen elengedtem a fülem mellett. 

Rutinosan léptem be az étkezdébe, a szokásos társaság már az asztalnál ült. Mikor megláttak, azonnal elcsöndesedtek. Tudtam, hogy én voltam a téma, de nem kérdeztem rá, helyette helyet foglaltam és szótlanul vártam, hogy megszólaljanak. Nem volt kedvem kinyögni egy árva szót sem, Dumbo idegeimen való táncolása megtette a hatását.

- Mi ez a komor tekintet? - D.O szólalt meg először, amire nem válaszoltam, csak megvontam a vállam.

- Az őrök újra csesztetni kezdtek? - szállt be a beszélgetésbe Sehun is, így kénytelen voltam kinyitni a számat.

- Mondhatni...

- Ejj, téged ma nagyon felhúztak! - dőlt hátra a székében a legfiatalabb. Ha így folytatja, a végén még ő is felidegesít.

- Park Chanyeolt nem bírod, ugye? - a törpére pillantottam, nagy kerek szemei sejtelmesen néztek rám. Olyan kérdést tett fel, amely felkeltette az érdeklődésem.

- Honnan tudtad? - egyre gyanúsabbá vált számomra D.O személye. Mindig mindent tudott, állandóan meglepett frappáns válaszaival, mintha nem is börtönbe való lett volna. Úgy, ahogy én sem. 

- Tudok egy-két dolgot - újabb megválaszolatlan kérdéssel álltam szemben : Honnan szerzett tudomást mindenről? 

- Kicsit kezd elegem lenni a titkolózásból... - könyököltem az asztalra türelmetlenül, de pont akkor szolgálták fel az ebédet, így ki kellett egyenesednem.

- Valamiben megállapodtunk. Amíg nem nyílsz meg előttünk, addig mi sem.

- Hölgyeké az elsőbbség, mi? - idegesen az ételembe szúrtam a villám, amire Sehun felkapta a fejét.

- Mit ártott neked az a csirke? - nevette el magát, ami még jobban felidegesített. 

- Hogy tudsz te nevetni? Egyáltalán, hogy vagytok képesek mosolyogni? - kezdtem el egyre hangosabban beszélni, éreztem, hogy az eddig szunnyadó vulkán ki fog törni. - Egyedül Xiumin néz ki normálisan. Egy kibaszott börtönben vagyunk! - nagyot csapva az asztalra álltam fel, aminek hatására minden szem rám szegeződött. 

- Nyugodj le! Ha így folytatod, az őrök figyelmét is felkelted, inkább ülj le! - szólt rám komolyan D.O, amire nem tudtam reagálni. Nem értettem, hogy hogyan lehetett olyan nyugodt. Ökölbe szorítottam kezeimet, makacsságom miatt ellenálltam. - Azt mondtam, ülj le! - hangosabban és ellentmondást nem tűrően szólalt meg. Szemforgatva ültem le, nem tetszett az, hogy a helyzetből én jöttem ki rosszul. - Tudjuk, hogy még nem voltál képes megszokni az itteni környezetet, de ez a viselkedés elfogadhatatlan. Utálom ismételni magam, de az őrök felfigyelhetnek rád! - be kellett vallanom, hogy igaza volt. Dumbo is figyelmeztetett, ám én nem foglalkoztam vele. És tessék, egy újabb ember is kioktatott.

- Nem fogom megszokni... soha! - keresztbe tett kézzel duzzogtam tovább, úgy éreztem, hogy a világ ellenem volt.

- Te lány... Kíváncsi vagy a titkainkra, mi? - nézett mélyen a szemeimbe, mintha tudta volna, hogy mire gondoltam. - Itt a lehetőség, hölgyeké az elsőbbség! - idegesen pillantottam hol D.O-ra, hol Sehunra. Xiumin még mindig csendben ült, vártam, hogy ő is megszólaljon, de várhattam. 

- Nem akarok beszélni róla... - fordítottan el a fejemet, majd végre az ételemhez nyúltam, ami már rég kihűlt.

- Figyelj, tudom, hogy nem azért vagy itt, mert elkövettél valami hatalmas bűnt - egyre jobban felcsigázott a tudat, hogy ő sok dolgot tud rólam, de én róla semmit, így nagy tétovázás közepette szólásra nyitottam szám. 

- Legyen... - nagy levegőt vettem, mintha bárki elszívhatta volna előlem, majd folytattam. - Így van, teljesen oktalanul kerültem ide. Hármas gyilkosság vádjával tartóztattak le. Persze, így a jövőmnek vége, az álmomról is lemondhatok... - jó érzés volt végre kibeszélnem magamból az egyik gondomat, ami a szívemet nyomta, bár nem osztottam meg velük túl sok dolgot.

- Eléggé súlyos vád - húzta el száját Sehun. Nem kellett mondani, tudtam anélkül is. Bántó volt, hogy eddig becsületes életemet így bemocskolták. - És van sejtésed, hogy ki tehette? 

- Nem. Se a családom, se én nem tettünk semmi rosszat. Sosem éltem társasági életet, csak egy barátom volt, aki az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy elárul - már a puszta gondolattól is kirázott a hideg. Luhanból egy életre elegem volt. Jobban megérdemelte volna, hogy inkább őt csukják le helyettem. 

- És mi van, ha ő az? - ijedten pillantottam a hang irányába, nem akartam hinni a fülemnek. Xiumin semmitmondó szemei egyenesen rám néztek. Kérdőn pillantottam rá egyrészt, mert nem értettem a kérdését, másrészt, mert csodálkoztam, hogy hosszú hallgatás után végre kimondott egy mondatot.

- Mármint, hogy a barátja követte el az egészet? - tette érthetőbbé az előző kérdést D.O. Bólintást kapott válaszként. - Az meglehet, de ha a barátodnak nevezted őt, akkor miért tett volna ilyet?

- Mindenkinek lehet hátsó szándéka - Xiuminnak többször kellett volna megszólalnia, olyan dolgokat mondott, amik sosem jutottak volna az eszembe. 

- De Luhan nem olyan! Kiskorom óta ismertem őt, senkinek sem tudna ártani - nem értettem, hogy miért védtem őt, talán megszokásból. Mindig számíthattam rá, s ő rám, így mindig kiálltunk egymás mellett.

- Nem tudhatod. Egy olyan ember is hátba támadhat, akiről nem gondoltad volna - hunyta le szemeit D.O, ami gyanús volt a számomra. Arcmimikája nem változott, de tudtam, hogy rossz dolgokra emlékezett vissza.

- Nagyon tapasztaltan beszélsz... 

- Sajnos igen. Engem is szépen átvertek, ahogyan téged is, csak kicsit más szituációban - egyre érdekesebbé vált a beszélgetés, így újabb kérdéseket tettem volna fel, de az ajtók kinyíltak, rajtuk pedig az őrök léptek be, élükön Colossal.

- Na ne szórakozz velem... - adtam hangot elégedetlenségemnek, amit Dumbo mosollyal fogadott. 

- Szerencséd van, nem kell elviselned engem.

- Csak nem karácsony van? - jelent meg nekem is egy görbület az arcomon szavai hallatán. Ennél jobb hírrel nem is szolgálhatott.

- Még nincs, látom elvesztetted az időérzékedet - beszéde közben rárakta a bilincset Sehunra, majd társaira. Előre sajnáltam őket, egy ilyen elviselhetetlen emberrel nem szívesen szívtam egy levegőt. 

- Egy ilyen helyen, ahol egy működő óra sincs... - vontam meg a vállam. Nem hagyhattam, hogy a szócsatát megnyerje.

- Mikor tanulod meg végre, hogy... - vártam, hogy befejezze mondatát, de helyette csak fájdalmasan felszisszent. Nem tudtam, hogy miért, de felfigyeltem D.O szigorú tekintetére. Úgy nézett a magasabbra, mintha le akarta volna szúrni. Nem volt időm rákérdezni a dologra, mert a Colos gyorsan maga után húzta a fiúk pár őr kíséretében. Én sem maradtam egyedül, egy ismerős arc közeledett felém. Nem szólt hozzám, de felismertem sötétebb bőréről: Dumbo társa volt. Szótlanul vezetett a cellámhoz, elkönyveltem volna normálisnak, de rá kellett jönnöm, hogy csak azért volt olyan szótlan és csak azért sétált mögöttem, mert stírölte a hátsómat. 

- Értem már, hogy mit látnak mások benned - bólogatott elismerően, majd elengedett és bezárta a cella ajtaját. - További szép napot! - intett nekem kifejezéstelen arccal.

- Szép, mi? Persze, az lesz... - dőltem sértődöttem az ágyamra. Még hogy szép nap, hülyének néz engem? Újabb ember, aki feldühített, bár úgy gondoltam, hogy nem lesz túl sok bajom vele. "Értem már, hogy mit látnak mások benned." Ismételgetni kezdtem magamban ezt a számomra jelentéktelen mondatot, de kíváncsi lettem, hogy hogyan érthette. Viszont nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább D.O reakcióján gondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül nézett Colosra úgy, ahogy. Valamilyen kapcsolat van köztük, hiszen még a nevét is tudta. Chanyeol... Hülye név egy hülyének. Stimmel.

Újabb kérdés merült fel bennem : Mi közük van egymáshoz? D.O tartozott nekem még magyarázattal, szóval másnap mindent megtudhatok.

Negyedik fejezet

Meg kellett barátkoznom a helyzetemmel. Nem lehettem szabad, lemondhattam az álmomról, egyszóval, tönkre ment az életem. Meg lehetett szokni már, hogy a jókat, az ártatlanokat büntették, de nem gondoltam volna, hogy én is egy áldozat leszek. Miért én? Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Ehhez hasonló kérdéseket tettem fel magamnak nap, mint nap, de rá kellett jönnöm, hogy senki sem fog válaszolni. Nekem kellett megtalálnom a válaszokat, de mivel meg volt kötve a kezem, így lehetetlennek tűnt a dolog. Senki sem gondolta volna - főleg nem én -, hogy olyanokkal találkozhatok egy börtönben, akik segítenek rajtam.

Egy ideje már zötykölődtünk egy eléggé rossz minőségű úton, mintha az Isten háta mögé akartak volna vinni. Bár lehet, hogy úgy is volt, nem láttam, hogy merre mentünk, sötétített ablaka volt az autónak. Csuklómon bilincs pihent, kezdtem megszokni, hogy állandóan súly nyomta le kezeimet, de igazságtalannak tartottam a helyzetet. Első és a hátsó üléseket rács választotta el, hogy véletlenül se tudjak semmit sem tenni. Arra az esetre, netalán mégis sikerülne megszöknöm, volt a csomagtartóban egy Német juhász is, ő úgy is utolért volna. Persze, semmin sem járt az eszem, csak azon, hogy biztosan egy álomba csöppentem, és ez csak felkészít a rendőrré válásra, hogy lássam a dolgot egy elítélt szemszögéből is. Bárcsak így lett volna...

Az autó lassítani kezdett, ezzel jelezve nekem, hogy megérkeztünk vagy csak egyszerűen megállunk. A sofőr behúzta a kéziféket, majd hátra fordult.

- Ne csinálj semmi hülyeséget, egyikünk úgy is itt marad - rá nézett társára és elhagyta a járművet.

- Hol vagyunk? - kérdeztem meg, mivel tudtam, hogy nem volt vége még az utunknak.

- Ha ennyire érdekel, a börtönhöz közel, ne aggódj! - ökölbe szorítottam kezeimet, nem eset jól kijelentése. Nem ezt érdemeltem, nem tettem senki ellen semmit, igazságos életet éltem, erre itt kötöttem ki. Hihetetlen volt, szörnyen haragudtam a jó Istenre, amiért ezt a sorsot szánta nekem.

- Miért... - halkan szólaltam meg, a kérdés igazából nekem szólt. Csak arra vágytam, hogy kapjak választ és akkor talán megértettem volna, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe.

- Mehetsz! - jött vissza a sofőr társát leváltani. Azt hittem, hogy újabb unalmas öt perc várt rám, de a férfi kinyitotta nekem az ajtót.

- Kell? - kérdőn néztem rá, nem értettem, hogy mire célzott. - Ne értetlenkedj, kell - e hugyoznod vagy nem? - kicsit megijedtem hirtelen haragjától, de gyorsan észbe kaptam és bólintottam. Erősen megragadta a bilincs láncát, majd kirángatott az autóból. Erőszakos volt, de örültem, hogy kinyújtóztathattam végtagjaim. Szembe találtam magam egy kisebb épülettel, teljesen elhagyatott volt. Senki sem volt a környéken, így nem értettem, hogy mit kerestünk ott. Előkapott egy kulcsot, majd kinyitott egy ajtót, amire a "Női mosdó" szópáros volt írva, félig lekopva. Mellette egy táblán a "Rendőrség tulajdona" felírat szerepelt.

- Haladj! Időben ott kell lennünk! - tolt be a kis helyiségbe. Igazából nem volt semmi bajom, csak utoljára szerettem volna friss levegőt szívni.

Az úton szenvedtem. Már nagyon érdekelt, hogy hova vittek, mert hihetetlennek tartottam, hogy ilyen messze kellett vezetniük. A sírás kerülgetett, de nem engedhettem utat a könnyeimnek, csak kigúnyoltak volna és elegem volt abból, hogy mindig csak engem bántottak.

- Hova visznek? - hajoltam előre megragadva a rácsot, hátha jobban látok majd valamit.

- A határhoz, de megnyugodhatsz, megérkeztünk! - felsóhajtottam és hátra dőltem az ülésben.

- Annyira nyugodt vagyok, mint még soha - adtam hangot bánatomnak, de nem foglalkoztak velem, inkább igazoltatták magukat és kiszálltak. Nem hagytak az autóban, egyikük megragadta karomat és maga mellett kezdtek el vezetni. A látványtól úrrá lett rajtam a félelem. Ebből a börtönből senki sem szökhetett meg. A tanulmányaim során megismerkedtem a határ széli börtönnel, a tanárunk csak annyit mondott : Legyél férfi vagy nő, ha egynél több embert is megöltél, oda kerülsz. És tessék, itt voltam, egy olyan helyen, ahol csak egy törvény volt : élsz vagy halsz.

Kívülről nézve ugyanolyan volt, mint a többi megszokott épület, de belülről teljesen más volt. A rendszere, a felépítése eltért. Ez volt az egyetlen vegyes börtön Koreában, amit a nyugatiaktól vettek át. Természetesen a nők és a férfiak külön részlegben voltak, de időnkét találkozhattak. Mind ez azért volt, hogy elkerüljék a homoszexualitást, hiszen az itteni emberek életfogytiglant kaptak. Az is igaz volt, hogy a melegeket is elítélték, de egy börtönben ezt kit érdekelt?

Amikor oda kerültem nem tudtam, hogy mire számítsak. Tanulmányaim során voltam épületlátogatáson, de akkor Szöul legjobb börtöneibe mentünk és elmondhattam, hogy egész jól be volt rendezve egy cella. Meg volt benne minden, külön mosdó, kényelmes ágyak. Ám a hátáron ilyen nem volt. Nem lehetett panaszkodni, de egész életem nem akartam ott leélni.

Az étkezést eléggé különleges módon oldották meg. Az újonnan érkezettek a cellájukban ehettek felügyelet alatt. Akin látták a fejlődés jeleit, magyarul semmi ellenszegülést és erőszakra utaló jeleket nem mutatott a személy, akkor feljebb léphetett egy szintet : közös étkezdében fogyaszthatta el ételét. Persze, ez nem egyik napról a másikról történt meg, és nem mindenki volt ennyire épeszű. Velem szemben lévő cellában lévő nő sem az önkontrolljáról volt híres. Sokszor megtámadta az őröket és nekem is volt szerencsém hozzá. Ezért is szállítottak el egy másik szárnyba, ahol jobb volt a helyzet.

Azóta négy és fél hónap is eltelt és elértem azt, hogy a közös étkezdét is tudjam használni. Kezdett elmenni az eszem a magánytól, párszor mikor alkalmam volt megnézni magam egy tükörben, nem hittem el, hogy én voltam ott. Teljesen sápadt volt a bőröm, hatalmas karikák voltak a szemeim alatt. Egy zombi szebb lehetett nálam. Nem hiába néztek rám elszörnyedve, de egy olyan környezetben nem is várta el senki, hogy ápoltan nézzek ki.

Értem jött két nagyobb termetű őr, majd bilinccsel a kezemen vezetni kezdtek a hosszú folyosón. Lehajtott fejjel haladtam, hajam a szemembe lógott. Csak mentem, mint egy robot, míg meg nem hallottam egy ismerős hangot. Azonnal oda pillantottam és nagyra nyíltak szemeim. Két jól ismert személlyel néztem farkasszemet. Dumbo és társa. Mindhárman meglepődtünk, főleg a kreol bőrű, de nem állhattam le velük beszélgetni, nem is voltunk olyan viszonyban.

- Most komolyan életfogytiglant kapott? - hallottam meg egy kérdést, mire hátra fordult. Dumbo csak megvonta vállát és elindult a másik irányba. Persze, ő tudott róla, hiszen ő is ott volt a tárgyaláson. Eléggé rosszul esett, amit akkor mondott, de ő is gyilkosnak hitt, így megértettem reakcióját, de ott volt az aznapi fölöslegesnek tűnő információ, ami csak akkor jutott eszembe. Dumbo társát is börtönbe dugták. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi okból, de erre nem kaphattam választ. Legalább is, azt hittem.

Nem volt túl nagy az étkezde, csak két asztal volt a helyiségben, mintha valami elkülönítő lett volna, minden fehér volt, sehol ablak, csak két lámpa égett.

- Nemsokára felszolgálják az ételt, addig ülj le. Szökésen ne járjon az agyad, különben kerülsz az elkülőnítőbe ! - bólintottam, hogy megértettem a figyelmeztetését, majd helyet foglaltam az egyik széken. Jó illatok csapták meg orrom, végre rendes ételt ehettem. Alig telt el pár perc, megjöttek étkezőtársaim. Először két nő lépett be, látszott rajtuk, hogy régóta szenvedhettek. Ők leültek a másik asztalhoz, nem foglalkoztak velem, mintha ott sem lettem volna. Nem is bántam, eléggé ijesztőnek néztek ki. Hamarosan elfoglalták az egyik asztalt, ami négy helyet jelentett. Nálam még volt három hely, amiket kíváncsian vizslattam. Lassan újra nyitódott az ajtó, én pedig összehúztam magam. Három férfi lépett be rajta. Közölük kettő alacsony termetű volt, alig néztem őket tizenhétnek, talán annyik sem voltak. A harmadik lehetett a legidősebb, eléggé termetes is volt, talán akkora, mint Dumbo, pedig rá nagyon is fel kellett néznem. Egyre jobban közeledtek felém, tudtam, hogy hozzám fognak leülni, hiszen máshol nem volt hely. Gyomrom görcsbe rándult a puszta gondolattól is, hogy három ijesztő emberrel kelljen együtt ennem, de hát lemondtam már a szerencsémről. Jól végig mértek, én pedig lesütött szemmel tűrtem. Kínosnak tartottam a szituációt, de szerencsémre meghozták az ételeket. Meglepődtem a látványtól, azt hittem hogy, valami rossz kaját kapok, de kellemeset csalódtam, bár még így sem indult be a nyáltermelésem. Gyorsan megfogtam a pálcikákat és elkezdtem enni, minél hamarabb szabadulni szerettem volna onnan. Rossz volt egyedül egy cellában, de azt a kínt, amit ott éreztem nem lehetett felülmúlni. Talán hülyének néztek, talán nem, de hamar üres lett a tányérom és szinte felpattantam a helyemről.

- Nem fognak kiengedni - szólalt meg egyikük, mire ledermedtem. Nem is mertem megfordulni, inkább csak álltam, mint valami szobor. - Inkább ülj vissza! - nagyot nyeltem, rettenetesem féltem, bár ha valamit tettek is volna, akkor közbeléptek volna az őrök. Nagyot szippantottam a levegőbe, ami nem túl sok oxigénnel ajándékozott meg, de annyira elég volt, hogy szerezzek egy kis erőt és helyet foglaljak.

- Nem kell félni, nem hiába vagyunk itt - vett a szájába a vöröske egy falatot, majd teli szájjal folytatta. - Nem vagyunk retardált állatok.

- G-gondoltam... - határozatlan kijelentésemre megvonta a vállát és az evészetre koncentrált. Feszült lett a hangulat, legalábbis számomra. A másik asztalnál önfeledten ment a traccsparti, de nálunk síri csönd volt. Csak néztük egymást, mintha ez lett volna a természetes.

- Khm, szóval - nézett rám a legalacsonyabb -, nem mindennapi látvány, hogy ilyen fiatal lányokat életfogytiglanra bezárjanak egy börtönbe - itt egy kicsi szünetet tartott, mintha nézte volna, hogy milyen reakciót váltott ki belőlem monológja. - Gondolom, hónapokon keresztül nem beszéltél senkivel, így ha-

- Köszönöm nagylelkűségedet, de inkább hagyjuk abba a beszélgetést! - szakítottam félbe, mielőtt még megjelentek volna könnyeim. Igaza volt, teljes mértékben. Jó lett volna valakinek elmondani a fájdalmaimat, de nem bíztam meg bennük, ezt meg kellett érteniük.

- Ahogy akarod. Minden héten négy napot itt vagyunk, szóval, ha készen állsz, mi meghallgatunk - meglepetten néztem a törpére, nem hittem a fülemnek. Teljességgel lehetetlennek tartottam azt, hogy egy börtönben ilyen emberrel találkozzak, mint ő. Mindenki csak a rosszat látta a falakon kívül, de belül teljesen más dolog zajlott.

- Mi ez a kedvesség? - kezdtem kíváncsi lenni rájuk, főleg a legfiatalabbnak tűnő egyénre. Érdekesnek tűntek, nem odatartozóknak.

- Megvan mindennek az oka, de mivel te sem nyíltál meg, így én is bezárom az ajtókat - végighúzta ujjait száján, mintha egy cipzárt húzott volna be. Nem tudtam, hogy mit gondoljak róla, túl barátságosnak tűnt, de a látszat néha csalt. Luhanról is azt hittem, hogy a legjobb barátom, de tévedtem. Hát miért is lett volna velem igazságos az élet. Olyan elveszettnek éreztem magam. Négy hónapon keresztül szenvedtem, nem is négy hónapnak tűnt az egész, hanem négy évnek vagy talán többnek. Nyomorultnak éreztem magam, akit vert a sors a semmiért, erre ott volt egy olyan személy, aki egyszerűen, a helyzettől függetlenül, természetesen hozzám szól. Teljesen abszurdnak tartottam a dolgot, de egyben ez keltette fel az érdeklődésemet iránta.

- Azért a nevedet elárulod nekünk? - szólalt meg vöröske, akit nyugodtan hívhattam volna colosnak is, illett volna rá a név magassága miatt.

- Park Jina.

- Áh! Emlékeztet a vezetékneved a volt barátomra - mosolyodott el a törpe, majd el is tűnt az arcáról a boldogság jele. Átvette a helyét a keserűség és a komorság.

- Mi történt a barátoddal? - néztem rá érdeklődve, de csak megrázta a fejét és feltartotta mutatóujját.

- Állapodjunk meg annyiban, hogy hölgyeké az elsőbbség - kikerekedtek szemeim, nem értettem, hogy mit mondott. - Amit te elmondasz magadról, azt én is magamról. Elmondtad a nevet, így mi is - bólintottam egyet, hogy végre leesett a dolog, így figyelmesen hallgattam őt. - Mellettem ez a csöndes hyung Xiumin - nagyokat pislogtam, értetlenség tükröződött a szemeimben. Furcsa egy név volt, és nem is gondoltam volna, hogy ő volt a legidősebb. - Én D.O vagyok, másik oldalamon pedig a colos Sehun ül.

- Ezek valami álnevek? - tettem fel kérdésen, amire bólintottak.

- Az enyém nem - fintorodott el Sehun. - Ez ilyen hyung által kitalált hülyeség. Baromság az egész! - szavaiból következtetéseket vontam le róla : nem volt túl sok életkedve, ahogy nekem sem. Xiumin vagy, hogy is hívták, ő nem volt a szavak embere. Inkább csöndben meghúzódott és még akkor sem szólalt meg, ha kérdezték őt. Mindhárman furcsa szerzetek voltak, de egyre jobban megkedveltem őket. Persze, igazából csak ők beszéltek, én hallgattam őket. Jó volt társaságban lenni, hiányzott már ez az érzés.

- Jól van, az étkezést befejezni! Vissza a cellákba! - nyitott ajtót egy őr, majd követte őt a társai. Mindenkihez odalépett egy férfi és kezükre rakták a bilincseket, sajnos én sem maradhattam ki, de már kezdtem megszokni.

- Ne feledd, amit mondtam! Minden héten itt vagyunk, csak pénteken nem - bólintottam egyet, de nem volt időm elköszönni D.O-tól, mivel az őr már húzta is maga után. Engem is sietősen a cellámba akartak vinni. Félúton azonban csatlakozott hozzánk Dumbo, aminek nem örültem.

- Innen átveszem - nyúlt felém, mire a másik férfi megkönnyebbülve sóhajtott egyet.

- Kösz! Már elegem van ebből a napból! - panaszkodott a világ "nagy" problémáiról, de akkor én mit mondhattam volna? Én voltam bilincsbe verve, én voltam szinte halálra ítélve, hiszen az nem volt élet, hogy egy szobában töltöd a nap huszonnégy óráját. Feldühítettek semmit sem érő szavai.

- Nemsokára vége neked, mindjárt itt az éjszakai műszak.

- Ja, négy óra múlt, már csak két órát kell szenvednem. Na, iszom egy kávét, még egyszer kösz! - intett Dumbonak, akinek elfelejtettem az eredeti nevét. Nem mintha tudni akartam volna.

- Furcsa egy lány vagy - nem nézett rám, szinte csak magának szánta a mondatát. - Ilyen hamar a közösbe kerülni... Megáll az eszem! - pufogott az orra alatt, miközben megindult velem a cellám felé.

- Mondanám, hogy nem vagyok gyilkos, de úgy sem hinne nekem... - halkan osztottam meg vele az elégedetlenségére a választ, de még így is meghallotta.

- Eltaláltad! - jóízűen felnevetett, mire forrni kezdett az agyam. Kimondottan elegem volt a modorából. Más őr hozzám se szól, de ő, mintha direkt az idegeimen táncolna.

- Be fogom bizonyítani, hogy igazam van! - jelentettem ki tervemet suttogva, de ez is eljutott a hatalmas füléig.

- Arra kíváncsi leszek, drága! - nem vehette komolyan mondatom a reakciója alapján, de nem törődtem vele. Ő volt az utolsó ember, akinek be akartam bizonyítani ártatlanságom. Inkább magamnak és főleg Luhannak, aki csak úgy cserben hagyott. Nem akartam visszakapni a barátságát, inkább szembesíteni akartam a ténnyel, hogy nagyot tévedett. Szégyen volt számomra, hogy akit kiskorom óta ismertem, azonnal ellenem fordult. Nem tudtam még, hogy hogyan, de keresnem kellett bizonyítékokat, ám az akkori helyzetemben ez lehetetlennek tűnt...

Harmadik fejezet

Egy üres szobában ültem, ahova tíz perccel ezelőtt hoztak be. Nem tudtam, hogy mit akartak, egyszerűen berángattak ide. Gondoltam, újabb kikérdezést várt rám vagy ehhez hasonló, így nem volt kedvem az egészhez, bár annak örültem, hogy kimozdulhattam ideiglenes "cellámból". Két napig sínylődtem ott, szerencsémre (vagy éppen nem) mára tették a bírósági tárgyalást, így nem kellett tovább szenvednem abban a kimondhatatlanul szörnyű helyen. Egyáltalán nem volt otthonos, bár mit is vártam... 

- Mire várunk? - fordultam a rám felügyelő rendőr felé, aki megforgatta szemeit, de nem óhajtott válaszolni nekem. - Vagy inkább kire? - nem hagytam annyiban, ha már nem volt hajlandó hozzám szólni... - Ennyit elárulhatna.

- Fogd be azt a lepcses szád! - nem ordított rám, nyugodtan mondta, de láttam a szemében, hogy legszívesebben felmondott volna az olyan alakok miatt, mint én. 

- Akkor csak üljek és várjak? - motyogtam orrom alatt, miközben fejemet az előttem lévő asztalra hajtottam. Nem túl sokat tudtam aludni, így fáradt voltam és a közérzetem is rossz volt. 

- Végre... - megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amire én elmosolyodtam. Az utóbbi pár napban személyiségem megváltozott. Nem tragikusan, de számomra feltűnt. Egyre többször mentem a rendőrök idegeire és az ő kárukra, tetszett. Egy kis kezdő börtöni légkör megváltoztatott, vagy inkább az a nyomottság, amit ott éreztem. Meg persze az is közre játszott, hogy szinte biztos voltam, hogy elítélnek, így fel kellett készülnöm a legrosszabbra, pedig nem voltam annyira erős idegzetű. 

Újabb tíz perc telt el, ami meglátszott rajtam és a férfin is. Türelmetlenül dobolt lábával, míg én hajamat kezdtem el befonni, de hajgumi híján kibontottam. Szóra nyitottam szám, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, az ajtó kinyílt. 

- A jó istenit, húsz perce itt várunk önre! Ha már ilyen jólelkűék vagyunk, hogy engedjük önt beszélni vele, akkor megtisztelhetne azzal, hogy nem várat meg minket! - ordította le a jövevényt, aki többször is meghajolt bocsánatkérés gyanánt, majd felém fordult. Nagyra nyíltak szemeim, amikor megláttam az ismerős, mosolygós arcot.

- Luhan? - álltam volna fel helyemről, de a bilincs eszembe jutotta, hogy oda vagyok kötve az asztalhoz, ami nem mellesleg a padlóhoz volt csavarozva. Drága rendőr uraság is készenlétben állt, mintha fegyvert ragadhattam volna és mindenkit megölhettem volna. Bár gyilkosnak hittek...

- Örülök, hogy látlak! - ült le velem szembe barátom. Én is örültem neki, nagyon, de azt, hogy egyáltalán nem hallottam felőle semmit, az rosszul esett. Mintha nem akart volna meglátogatni. - Jina, ez az ítélet napja, ugye? - bólintottam egyet, majd belegondoltam abba, hogy nem fogok innen kijutni. Nem volt semmilyen bizonyítékom és szerintem Luhannak sem volt. - És... ugye nem igaz ez az egész? - kérdésére felkaptam fejem, hirtelen nem fogtam fel, hogy mit mondott. Hogy merte...

- Te szórakozol velem? - kezdtem el nyugodtan, de éreztem, hogy pillanatok kérdése és kitör a vulkán. - Te tényleg megmerted ezt kérdezni?

- Nem úgy értettem - próbálta menteni, a menthetetlent, ott elásta magát előttem, mikor kinyitotta a száját.

- Nem, mi? Akkor hogyan? Komolyan Luhan, ennyire hülyének nézel? - csaptam az asztalra dühömben, amire egy kicsit megrezzent. - Látom a mocskos szemeidben, hogy kételkedsz az ártatlanságomban! 

- Jina, nyugodj meg! - nemrég, ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy nem félek - e attól, hogy Luhan elpártol mellőlem, akkor természetesen nemmel válaszoltam volna, de akkor olyan haragot éreztem, hogy letagadtam az eddigi összes élményemet vele. 

- Nyugodjak meg? Minek nézel te engem? Hát persze... gyilkosnak.

- Én nem úgy gondoltam! Figyelj, nincs bizonyítékunk, viszont sok dolog ellened szól - ekkor teljesen elgurult az agyam, nem érdekelt a bilincs, hogy oda vagyok láncolva az asztalhoz, hogy egy rendőr van velünk a helyiségben, hogy éppen a legjobb barátom van előttem, nekiugrottam. Kapálóztam felé, amennyire a bilincs engedett, de nem tudtam elérni, mert hirtelen hátra esett ijedtében, majd a földdel volt egy szinten. Haraggal teli hanggal ordítottam a nevét, de az ott lévő férfi gyorsan reagált és lefogott, de nem hagytam magam. Először a lábára léptem, de csak felszisszent a fájdalomtól, majd próbáltam megrúgni nemes tagját, de elvétettem. Azonnal kapcsolt, így egy jól irányzott ütést mért a tarkómra. Nem ájultam el azonnal, csak ráestem az asztalra. Luhan ezt mind végignézte rezzenéstelen arccal, ami csak még jobban feldühített. 

- Azt hiszem, jobb ha távozik - mutatott az ajtó felé a rendőr, majd barátom bólintott és elindult kifelé. Lassan tette meg azt a kis távot, de nem fordult meg, csak elhagyta a szobát. Nevét kiabáltam volna, de az engem ért ütéstől nem tudtam, már nem is bírtam nyitva tartani a szemem, hamar elsötétült minden. 

Fájt, nagyon fájt... És nem a tarkóm, amelyen eltaláltak, hanem a szívem, ami már darabokra hullott. Elvesztettem a családomat, engem vádolnak a megölésükkel és most a legjobb barátom is ellenem fordult. Persze, gondoltam, hogy ennél rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok, de akkor eszembe jutott, hogy még nem hozott döntést a bíróság, bár tudtam, hogy mi várt rám.

Egy széken ébredtem fel, a kezeim össze voltak kötve, a  kötél végét pedig valaki fogta. Lassan realizálódott bennem, hogy hol is voltam, a bíróságon. Amíg ki voltam ütve, addig oda vittek. Több rendőr is volt a folyosón, ami normális esetben nem rémisztett volna meg, de akkor féltem. Féltem, hiszen én voltam a gyanúsított, és nem akármivel vádoltak. A saját családom meggyilkolásával. Egy olyan dologgal, amit meg sem tettem. Reménytelen volt az egész helyzet, csak túl akartam esni rajta. Hátra döntöttem fejemet és mélyen beleszippantottam a levegőbe, de nem kapott túl sok oxigént a tüdőm. 

- Áh, felébredtél - fordult felém az egyik férfi, akinek hangja ismerősen csengett. - Jó is, mindjárt kezdődik - ezzel visszafordult társaihoz. Felnéztem rá, jobban szemügyre vettem és azonnal beazonosítottam különleges ismertetőjelének, a kreol bőrének hála. Azonnal kerestem Dumbot is, hiszen mindig vele volt. Egy távolabbi csoportnál észre is vettem, fapofával ült, míg az ott lévő három férfi valamin nagyon nevettek, ám számára nem lehetett annyira vicces. Meredt előre, valamin nagyon elgondolkodhatott. Szinte elbambultam figyelése közben, így nem vettem észre, hogy ő is engem néz. Mikor felfogtam a helyzetet, gyorsan elkaptam tekintetem. Kínosnak tituláltam az előbbit és próbáltam elvonni a figyelmemet. A kötelet kezdtem el piszkálni, de hamar ráhagytam, mikor megláttam Dumbot, hogy közeledik.
- Mi van haver? Úgy nézel ki, mint egy mosott szar - üdvözölte egyikük, ha egyáltalán annak lehetett nevezni azt.
- Te aztán értesz a felvidításhoz. Amióta Kyungsoot lezárták, rengeteg munkát rám aggatnak - húzta el száját, majd ásított egy orbitálisat. Nem csak a füle volt nagy, hanem a szája is. - És te - mutatott a kreol bőrű férfire -, cseszel nekem segíteni!
- Nem az én társam volt az a szerencsétlen! - semmitmondóan megvonta vállát, ami Dumbonak nem tetszett. Jó lett volna tudni, hogy kiről beszélnek és, hogy mi történt vele, de úgysem mondtak volna nekem semmit.
- De most már te vagy! Az istenért, nagyon örülök, hogy ilyen ribancokra kell vigyáznod, nekem meg állandóan abban a rohadt autóban kell kergetőznöm hülyéket üldözve! - nagyot néztem kijelentésén. Én, mint ribanc? Nem tudtam, hogy felháborodjak, vagy nevessek a helyzeten, de kicsúszott egy kis kacaj az ajkaim között. - Neked meg mi a bajod? - fordult felém, amire kicsit hátrahőköltem. Közelebbről ijesztőbbnek tűnt, pedig nagy, szétálló fülei vicces külsőt kölcsönöztek neki.
- Nem vagyok ribanc... - motyogtam az orrom alatt, úgy, hogy ne hallják meg. Szúrós pillantásokat váltottunk egymással, de barátja próbálta oldani a helyzetet.
- Nyugalom Chanyeol - végre megtudtam a nevét -, még a végén téged is megöl! - erre mindenki elnevette magát, én pedig szégyenemben lejjebb csúsztam a székben. Már megint olyat mondtak rám, ami nem volt igaz. Idegesítő volt.
- Nem én követtem el...
- Jah, én meg Michael Jackson vagyok, csak feléledtem! - újabb röhögőroham söpört végig a társaságon. Forrt bennem a düh, de gondolhattam volna, hogy az övéké lesz az utolsó szó. Miért is hittek volna nekem? Luhannak igaza volt, minden ellenem szólt, de nem mertem bevallani magamnak. Túl sok volt nekem az eddig történtek, és még nem estem túl a nehezén, ami megpecsételheti a sorsom.

- Mikor kezdődik a tárgyalás? Haza akarok menni! - elégedetlenkedett a kreol bőrű.

- Nem mész te sehová! Ma te fogod elvállalni a túlórát! - kapta ki kezéből Chanyeol az engem fogva tartó kötelet, majd meghúzta, hogy álljak fel, amit meg is tettem.

- Mit csinálsz? - nézett rá értetlenkedve, de nem válaszolt, inkább elindult a folyosón maga után vonszolva engem. 

- Hova visz? 

- Nem igaz, hogy senki sem vette észre, hogy jeleztek. A tárgyalás mindjárt elkezdődik - vagy csak valamilyen indokot ki kellett találnia, bár nekem mindegy volt, hogy melyik bunkóval voltam. 

- Nem figyeltem...

- Hát ez az! Senki sem figyel! - kelt ki magából, nagyon örültem, hogy rajtam vezette le dühét. Ennél már a barátja is jobb volt.

- Ne rám legyen dühös! - vágtam vissza, amit lehet, hogy nem kellett volna. Megtorpant, majd izzó szemekkel ökölbe szorította kezeit. Talán megütött volna, talán nem, de nem tette, mivel a távolban megjelent három férfi. Gyorsan rendezte vonásait, elővette szebbik arcát.

- Park Chanyeol, régen volt - biccentett neki a középső, akit Kim Junmyeonnak hívtak a névtáblája szerint. 

- Régen. Nem túl sok ehhez hasonló ügyet kapok. 

- Szerintem most sem vagy érdekelt a dologban - bökött felém. - Nem értem az embereket. Ilyen lányokból is gyilkosok lesznek...

- Megszokhattad volna - vont vállat Dumbo, én meg csak álltam, mintha tényleg rosszat tettem volna. - A rendőrök többsége meg semmit sem csinál! 

- Régebben pedig elégedett voltál - mosolyodott el gonoszul, szinte biztos voltam benne, hogy célozni akart valamire.

- Hát persze, amíg huszonkét évre nem dugtad börtönbe a társamat.

- A gyilkosság a legnagyobb bűn, még ha a személy csak segédkezett benne. Gondolom - nézett rám elítélő arckifejezéssel -, ezt ön is tudja - nem reagáltam kijelentésére, hiába mondtam volna bármit is, nem ért volna semmit sem. - Na jó, kezdjünk neki! - ment el mellettünk, mi pedig követtük őt. Úgy éreztem, hogy ellene nem lesz esélyem... és milyen igazam volt.

Szörnyű, katasztrófa... Sírva jöttem ki a teremből, volt is miért itatnom az egereket. Az ügyvédem, akit nem én választottam ki, nem erőltette meg magát, de hiába lett volna próbálkozni. A sorsom már el volt döntve.

- Istenem, fejezd már be! Gondolkoztál volna a gyilkosság előtt! - vigasztalónak nem mondható szavaitól csak még jobban hullani kezdtek könnyeim. Nem várhattam el, hogy szépeket mondjon bárki is, hiszen gyilkosnak hittek, de a büntetés, amit kiszabtak rám, teljesen tönkre tette életem. Senkire sem számíthattam. Eszembe jutott az öngyilkosság, de nem lett volna értelme, csak a megfutamodás jelképe lett volna. 

A börtönben nyomozni nem tudtam, vagyis csak azt hittem... Sok időm volt, mivel életfogytiglant kaptam.

Második fejezet

      Két hét... Ennyi idő telt el azóta, hogy családomat meggyilkolták. Szerettem volna azt hinni, hogy csak egy álom volt, de nem az volt. Úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, annak ellenére, hogy Luhan mellettem volt. Igen, ő szállásolt el, ő tartotta bennem a lelket, ami csak egy kis cérnán lógott. Az olló vészesen közel volt, hogy végleg elvágja azt, de barátom mindig távol tartotta tőle, amiért hálás voltam neki. Akármennyire próbált segíteni, én mindig úgy néztem ki, mint egy hulla, legtöbbször el sem hagytam a házat, ha nem volt muszáj. Túl sokáig vártam a válaszra, hogy ki ölte meg őket. Byun rendőrkapitány csak pár napot mondott, erre heteket kaptam. Már tartottam attól, hogy nem csak hetek maradnak.

      Egyszerűen a türelmem elfogyott, amit az idegállapotomon is észre lehetett venni. Nem bírtam tovább, el kellett mennem a házunkhoz. 

- Hova ez a nagy sietség? - már az ajtóban álltam, mikor Luhan karba tett kézzel tette fel a kérdést. 

- Meg akarom tudni, hogy ki tette. Nem is értem, hogy miért nem értesített még semmiről - puffogtam orrom alatt, majd átléptem a küszöböt, és becsaptam az ajtót, nem törődve azzal, hogy lett volna neki még mondandója. 

- Meg vagy őrülve? - ordított utánam, miközben próbálta magára erőszakolni a cipőjét. Elég vicces látványt nyújtott, a járókelők jót szórakoztak rajta. - Olyan gonosz vagy! Úgy ott hagyni engem... 

- Én inkább azzal foglalkoznék, hogy ne én legyek az internet új poénja - böktem egy fiatal társaság felé, akik nevetve mutogatták egymásnak az előbb szerencsétlenkedő barátomról készült képeket.

- Legalább híres leszek.

- De milyen áron... - számomra nem volt mindegy, hogy hogyan tapasztaltunk meg bármit is. Nem úgy képzeltem el a teljes lelki összeomlást, mint ahogyan megtörtént. Más esetben a családom támaszt nyújtott volna, segített volna átvészelni a dolgot. 

- Egyébként, egy ilyen nagy gyilkosság megfejtése sok időt igényel, szerintem várnunk kéne még a válaszra.

- Próbálkozz csak lebeszélni a dologról... - felháborító volt a számomra, hogy ha rajta múlt volna, csak ölbe tett kézzel várt volna. Nem, inkább felfoghatatlan volt.

- Én csak azt mondom, ha oda mész, akkor hátráltatod a nyomozást! - megtorpantam, többször lejátszódott fejemben a mondata. Feldühített, legszívesebben egy pofonnal illettem volna tökéletes arcát, hogy látszódjon, mekkora egy bunkó állat volt akkor, de türtőztettem magam.

- Figyelj, nem kértem a véleményed! - nem néztem rá, abban a helyzetben jól is tettem. - A családomról van szó, alap dolog lenne, hogy értesítsenek mindenről! Végig vittem a rendőrakadémiát, ezek után a képembe mersz mondani ilyet? - végre felvettem vele a szemkontaktust. Nem láttam rajta semmit, kifejezéstelen arccal állt előttem, ami felnyomta bennem a pumpát. - Tudod mit? Hagyjuk az egészet... - gyors léptekkel indultam el. Először nem hallottam lépteit, de az utca végére érve hirtelen felbukkant mellettem. Kérdőn pillantottam rá, de ő csak mosolygott. Hogy mosolyoghatott olyan helyzetben? Érthetetlen volt...
      Csöndben tettük meg az út hátralévő részét, de már az elején furcsálltam a dolgot, főleg akkor, amikor a lakásunk elé értünk. Sehol nem volt egy rendőr, mintha semmi sem történt volna. Semmilyen tábla nem figyelmeztetett arra, hogy itt gyilkosság történt, még az elkerítés is eltűnt. Elfogadhatatlan volt az, amit tettek! Akár akkor, akár korábban mentek el, jogom lett volna tudni a dologról.

- Hova tűntek? - tette fel Luhan a kérdést, amin törtem a fejem. Nem válaszoltam rá, nem is tudtam volna, helyette előkaptam a kulcsom, amit mindig magamnál tartottam, majd az ajtó elé léptem. - Várj! - ijedtemben kiejtettem kezemből a tárgyat, idegesen néztem hátra. - Mi van, ha még visszajönnek? Észre fogják venni. 

- Ne szórakozz! Ha visszajönnének, akkor le lenne zárva a hely! - kezdett nagyon idegeimre menni az óvatossága, ami mostanában jelent meg nála. Mintha távol akart volna tartani a házunktól. 

- Én csak mondtam - védekezően felemelte kezeit, amire szemforgatás volt a válaszom. Felvettem a kulcsot, majd próbáltam elfordítani a zárban, de nem jártam sikerrel. - Mi van? - jött mellém Luhan, aki látván, hogy ügyetlenkedek, eltolt és ő próbálkozott tovább, de beletörte a kulcsot. 

- Te szerencsétlen! - adtam neki egy tockos, amire mérgesen rám nézett. Kétségbeesetten akartam a darabjait összeilleszteni, de én is tudtam, hogy nem javíthattam meg. 

- Bocs már! Szerinted direkt csináltam? - akadt ki rajtam, miközben tarkóját simogatta. - Aish! Ez fájt! - nem vettem róla tudomást, jobban izgatott a tény, hogy nem tudtuk kinyitni az ajtót. Első látásra nem változott semmi, de jobban megnézve láttam, hogy ki volt cserélve a zár. 

- A rendőrök tehették? - gondolkodtam hangosan, amire Luhan felkapta a fejét.

- Mit?

- A zár - mutattam oda -, ki van cserélve - közelebb hajolt, majd megvonta a vállát.

- Nekem ugyan annak tűnik, de semmi okuk nem volt ezt tenni - itt ugrott a majom a vízbe! Ez volt a gond! Ők nem tehették, egyébként is, úgy emlékeztem, hogy a kilincs le volt törve, maguktól meg nem rakhattak egy másikat a helyére, nem voltak olyan jószívűek.

- Hé, ti ott ketten! - egyszerre dermedtünk meg a meglepettségtől. Lassan fordultunk hátra. Aggodalomra adott okot az, hogy két rendőr szólított meg minket. Szerencsétlen barátom még magára is mutatott. Legszívesebben letagadtam volna mindent vele kapcsolatban. - Igen, te és a barátnőd. Látsz rajtatok kívül még valakit a közelben? - a társa jót nevetett a helyzeten, de nem láttam rendesen az arcát, mivel a vezető ülésben ült, és a hozzánk beszélő eltakarta. - Ne legyél ennyire sügér, barátom! - szállt ki az autóból. - Inkább fogd a kis barátnődet, és szálljatok be az autóba! - nyitotta ki nekünk az autót, de eszünk ágában sem volt beülni.

- Várjon, itt valami félreértés történt. Tudja, én itt lakom, és-

- Jah, én meg a tökös gyerek pasija vagyok. Na, befelé! Szökésen meg ne gondolkozzatok, mert meg van töltve a fegyverem! - kezdett ijesztővé válni a helyzet, de még mindig bíztam abban, hogy megúszhatjuk a dolgot.

- Kérem, itt lakom. Csak beletört a kulcs a zárba.

- Nekünk jeleztek, hogy ebbe a házba be akarnak törni, szóval toljátok ide a seggeteket és üljetek be! - Luhannal egymásra néztünk. Bólintással jelzett, hogy ne ellenkezzünk, úgy is mi jártunk volna rosszul. 

      Az járműben tördelni kezdtem ujjaimat, nem így képzeltem el az első rendőrautós élményemet. A hátsó ülésen ülve félelmetes volt, de rá kellett jönnöm, hogy csak én izgulok, Luhan teljesen nyugodt volt. Előttünk a két rendőr meg kifejezetten jókedvűek voltak, nem zavartatták magukat. Kicsit ismerős volt a hangjuk, így a visszapillantó tükörben fürkészni kezdtem arcukat. Azonnal eszembe jutott a vizsgámon lévő két férfi, akik jóízűen nevettek rajtam, és nagy ,,szerencsémre" ők voltak azok. 

- Remek... - adtam tudtukra elégedetlenségemet, amire elhallgattak.

- Valami probléma van? - fordult hátra fekete hajú, akinek a bőre is sötétebb volt a megszokottnál.

- Semmi... - motyogtam orrom alatt a választ, ami nem volt az ínyére, így egy fintor kíséretében megvonta vállát. Tovább folytatták beszélgetésüket, ami idegesített, főleg, hogy olyan hangosan tették, hogy a saját gondolataimat sem hallottam. Rosszabbak voltak, mint két lány, akiknek be nem állt szájuk. 

- Félsz? - hajol közel hozzám Luhan, hogy csak én halljam kérdését. 

- Nem, de eléggé kellemetlen a dolog... - kifújtam tüdőmből a beszorult levegőt, legszívesebben eltöröltem volna azt a napot.

- Segítsek bevinni őket? - állította le a motort Dumbo, de társa leintette.

- Egyedül is menni fog - ezzel kiszállt az autóból, majd nálam kinyitotta az ajtót. - Pattanjatok ki, nem érek rá egész nap! - engedelmesen tettem azt, amit mondott, jól is jött, hogy a kapitányságra behoztak. Byun Baekyhunt úgy is kérdőre akartam fogni.

      Bevezetett minket egy szobába, amelyben csak egy asztal volt középen. Tudtam, hogy ki akartak kérdezni, és azt is tudtam, hogy ártatlanok vagyunk, de még is rossz érzésem támadt. 

- Nem kell aggódnod, hamar kijutunk innen! - tette kezét a vállamra bíztatásul Luhan. Hittem neki, de nem nyugodtam meg. Valami azt súgta, hogy még sem lesz olyan könnyű, mint azt gondoltuk. 

Kis idő telt el, miután elhagyta a helyiséget a sötét bőrű, de soknak tűnt. Nekem kellett volna valakit kikérdeznem, és nem fordítva. Nem bírtam egy helyben maradni, így felálltam a székről és járkálni kezdem, de amikor kinyitódott az ajtó, gyorsan visszaültem. Kíváncsian pillantottam a jövevényre, de mikor megláttam, hogy ki, meglepődtem. 

- Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra, Park Jina - Byun rendőrkapitány nyugodt hangnemben beszélt. 

- Én sem.

- Azt hiszem - fordult Luhanhoz - te elmehetsz - mindkettőnk arcára kiült a meglepettség, főleg az enyémre. 

- De hát-

- Azt mondtam kifelé! A betöréses ügy eltörölve - értetlenül álltam a dologhoz, de akkor esett le, hogy a gyilkosságról akar beszélni. Luhan rám nézett, én pedig bólintással jeleztem, hogy menjen ki. Lassan haladt a kijárat felé, mielőtt elhagyta volna a szobát, hátra fordult, de Byun tekintete kizavarta őt.

- Térjen a lényegre!

- Várjon, kell itt a körülírás is! - intett le, hogy legyek türelmes. Helyet foglalt velem szemben, majd egy sóhajt hallatott.

- A két hét alatt a testeket átvizsgáltuk. Mindegyiken huszonhárom darab szúrás van, a testvéred testét még nem találtuk meg. Kegyetlen mészárlás volt, és igazából gondosan el is takarította a gyilkos a nyomokat. Ámde, egyvalamit nagyon elszúrt - az asztal alól elővett egy zacskót, amiben egy kés volt. - A gyilkos fegyvert a helyszínen hagyta, és szerencsétlen ember, az ujjlenyomata rajta volt - lengette meg előttem a tárgyat. Ekkor vált gyanússá a helyzet.

- Mire akar kilyukadni? - tettem fel a száz pontos kérdés, amire csak elmosolyodott.

- Tudja nagyon jól, hogy miről beszélek, Park Jina.

- Nem, nem tudom! - egyre ijesztőbb lett, úgy éreztem magam, mintha fojtogatnának.

- Nekem kell kimondanom? Hát legyen... - közelebb hajolt hozzám, farkas szemet néztünk egymással, majd mikor látta, hogy álltam a sarat, visszadőlt. - Minden bizonyítékunk ön ellen szól, azaz, ön ölte meg a családját - azt hittem, hogy rosszul hallottam, és bár az lett volna. Legszívesebben a képébe nevettem volna, hogy jó poén volt, de túl komolyan ült ahhoz, hogy vicc legyen az, amit mondott. 

- Várjon! Azt hiszik, hogy én voltam? - válasz helyett csak bólintott. - Nem lehettem én! Akkor vizsgázni voltam! 

- Ezzel tisztában vagyunk, de összeadtuk az oda és vissza vezető utat, és így is kényelmesen vissza tudtál érkezni a vizsgádra. Persze azt is tudjuk, hogy későn értél a felmérésedre, és hogy autóval közlekedtél.

- Fogja fel, nem én voltam! - kikeltem magamból, az asztalra csaptam dühömben, de mikor megláttam, hogy csóválja a fejét, bátorságom eltűnt, helyébe a félelem lépett. 

- Majd a bíróságon kimagyarázza magát - vonta meg a vállat, majd mint aki jól végezte dolgát, felállt, és elhagyta a helyiséget. Nem tudtam feldolgozni, hogy engem vádoltak. Egyszerűen nem értettem, hogy miért engem. Egyáltalán hogyan került az ujjlenyomatom a késre? Miért nem hitt nekem? Nem akartam börtönbe kerülni, én rendőrnek készültem, nem egy tömlöcben volt a helyem, hanem kint az utcán. Reménykedtem a lehetetlenben, hogy csak egy álom volt, de nagyon is valóságos volt a dolog  főleg akkor, amikor bilinccsel a kezemen vezettek el. Luhan kérdőn nézett rám, próbált közel kerülni hozzám, de útját állták. 

      Megállt az idő, mintha süket lettem volna, nem hallottam semmit, csak az előttem sétáló férfit láttam. Elkezdődött a pokol a számomra...

Első fejezet

A világban, amelyben éltem, már mindennaposak voltak a bűntények. Egyik nap kiraboltak egy boltot, másik nap egy bankot, harmadik nap eltűntté nyilvánítottak egy embert, negyedik nap felgyújtottak egy házat vagy megöltek egy embert. Szörnyű volt a híreket nézni, csak rossz dolgokat tudtak közölni a tévé nézőkkel. Ám voltak, akik harcoltak a gonosz ellen. Mindig nagy csodálattal figyeltem a rendőrök munkáját, ahogy elkapták a bűnösöket és megkönnyítették az emberek életét. Nagy lelkesedésemben én is az ország őrzőjének készültem. Sok ember mondta, hogy nem nekem való pálya ez. Talán féltettek, talán nem, de amíg voltak olyanok, akik támogattak engem, nem adtam fel az álmomat. A szüleim mellettem álltak nővéremmel együtt, akivel nagyon jó viszonyt ápoltam annak ellenére, hogy mindig távol volt a háztól munkája miatt. Kicsit mogorva természetem miatt nem volt sok barátom, de mégis tudtam találni olyanokat, akik személyiségem ellenére is elfogadtak. Közülük kiemelkedő volt Luhan (igen, fiú nevet olvastál), akire bármilyen helyzetben számíthattam. Állandóan rózsaszín felhők közt járkált, ami tökéletesen kiegészítette az én fekete aurámat. Egyszóval összeillettünk, és mivel egy életcélt tűztünk ki, így állandóan együtt lehettünk, persze olyan értelemben, hogy a kiképzéseken legfeljebb egymást válthattuk a feladatoknál. Senki sem mondta, hogy a rendőr élet könnyű, nemhogy még egy gyakornoknak, de Luhan mellett minden egyszerűnek tűnt, talán túlságosan is...

Utolsó megmérettetésemre készültem egy pénteki napon. Már reggel hét óta fent voltam, hogy edzek a vizsgámra, semmit sem bízhattam a véletlenre. Szüleim aggódtak is értem, sokszor benyitottak azzal a szöveggel, hogy "Túl hajszolod magad!", így a huszadik ajtó nyitásra kénytelen voltam abba hagyni. Édesapám arca eléggé ijesztő tudott lenni, mikor nem azt tettem amit mondott. 

Rendbe szettem magam, hiszen szegény háziállatom, Sora is - aki mellesleg egy macska - futva szaladt el tőlem. Milyen kedves kis barátom van... Nem töltöttem sok időt az apró fürdőnkben, mert túl szűknek találtam. Annyi év után sem tudtam megszokni, hogy annyi helyem se volt, hogy rendesen megtörölközzek. Szerencsémre a szobám annál nagyobb volt, nem mintha túl sok bútorom lett volna. Legtöbb időmet a nappaliban vagy a hátsó kertben kialakított edzőpályán töltöttem. 

A súlyzóimat pakoltam el, magyarul becsúsztattam az ágyam alá, amikor meghallottam, hogy valaki belépett a szobámba. Először anyukámra gondoltam, így csak lassan álltam fel, de az ajtóban nem láttam senkit. Egy vállvonással elintéztem a dolgot, de hirtelen megdermedtem, mikor valaki a hátamnak szegezett egy fegyvert.

- Az összes pénzt ide, vagy meghúzom a ravaszt! - hallottam meg egy mosolygós hangot, azonnal felismertem, hogy Luhan szórakozott velem. 

- Haha, nagyon vicces... - fordultam meg egy grimaszt vágva. Nem nagyon tudtam rajta nevetni.

- Nyugalom, csak játékfegyver - lengette meg előttem, majd bizonyítás céljából meghúzta a ravaszt. - Látod? - még mindig szúrós szemmel pillantottam rá, amire csak egy sóhaj volt a válasza, majd lehuppant az ágyra.

- Egyébként, miért vagy itt? - tértem rá a lényegre, hiszen neki is a vizsgára kellett volna készülnie. 

- Én is örülők, hogy látlak... - hervadt le mosolya, amitől meglágyult a szívem, és mellé ültem.

- Jól van, bocsánat. Tudod, izgulok a felmérés miatt.

- Amennyit edzettél, szerintem te leszel a legjobb - barátom biztatása jól esett, talán igaza volt. - Pont ezért is jöttem. Egész héten csak a futógép volt a társad - biggyesztette le ajkát, ami kiskutyahatást keltett. 

- Mindenképp fel kell venniük, az a város leghíresebb rendőrsége. A legnagyobb rendfenntartók dolgoznak ott, én is egy szeretnék lenni közülük - eredt meg a nyelvem, ami mindkettőnket meglepett. Általában egy rövid mondattal lezártam a magyarázkodást, de kényes témát érintett.

- Eddigi eredményeid alapján sok esélyed van, hogy oda bekerülj, de azért pihenned is kell.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem, lehet, igazad van - bólogattam helyeslően, de már késő volt a pihenésre, hiszen rápillantottam karórámra, ami háromnegyed kilencet mutatott, és a vizsga tizenegykor kezdődött. - Luhan, azt hiszem szükségem van a segítségedre - mondatom hallatán felcsillantak szemei, gyorsan fel is pattant. Olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek.

- Szolgálatára állok, hölgyem! - hajolt meg előttem, amin jót nevettem. Nagy mókamester volt, talán ezért is ismerték annyian.

- Mit vegyek fel? - hirtelen elkomorodott az arca, azt hittem, hogy rosszat mondtam, de mikor a ruhásszekrényem felé vette az irányt,  megkönnyebbültem.

- Tudod, ez egy kicsit vicces - nevetve nézett rám, amire nem tudtam reagálni. - Mikor volt utoljára, hogy ilyet kértél tőlem, nyolc éve? - egyre jobban röhögött, én meg akkor jöttem rá, hogy mi a vidámságának a tárgya. Arcom égni kezdett, biztosan pirosabb is lett, amit észre vett. - Szerencséd van, hogy vág az eszem, mint a penge! Nem szerettem volna találkozni egy fe-

- Luhan! - szakítottam félbe, mivel nem voltam képes végig hallgatni őt. Olyan ciki volt, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon.

- Jó, jó! Khm, szerintem nem kell nagyon kiöltöznöd. Egy, én sem tettem, - mutatott végig magán. Igen, egyszerű ing volt rajta, amit félig beletűrt farmerjába - kettő, nem azt fogják nézni, hogy miben mentél el, hanem, hogy milyen az állóképességed. Az se lenne baj, ha meztelenül mennél - kuncogott az orra alatt. Utolsó mondatától rákvörös lettem, majd megfogtam a párnámat és hozzá vágtam. 

- Te perverz állat! - mosolyogva futott ki a szobából, de még az ajtóban megtorpant.

- Azért ne húzd el a ruhaválasztást! Kilenc óra elmúlt - intett nekem, majd eltűnt. Nagyon nagy szükségem volt erre... már csak egy repülő egyszarvú kellett volna, és tökéletes napnak könyvelhettem volna el a mait.

Nyugtalanság uralkodott el rajtam,  amikor Luhan leparkolt a vizsga helyszín előtt. Bennem volt, hogy "Mi van, ha nem sikerül", de próbáltam magam győzködni, ha mások is meg tudták csinálni, akkor én is.

- Sok sikert, Jina! - mosolygott rám biztatóan barátom, majd kiszálltunk az autóból. Az elénk táruló épület hatalmas volt, és gondoltam a szabadtéri rész még nagyobb. - Sajnos nem egy helyen leszünk, de szorítok neked! - simogatta meg fejem, amitől kissé kócos lettem. Jót nevetett rajtam, majd egy intéssel elköszönt tőlem. Elérkezett az idő, bár kicsit féltem. Lesznek - e nálam jobbak? Vagy elrontok valamit? Izgatott lettem, főleg akkor, amikor átléptem az épület ajtaját. Rengeteg ember sürgött - forgott az előtérben, ami kicsit megrémisztett, mivel nem kedveltem a nagy tömeget. Lassan a recepcióhoz vánszorogtam, majd útbaigazítást kértem. Míg vártam a válaszra, addig körbe néztem. Feltűntek hozzám hasonló emberek, akik a vizsgára jöttek, de túl magabiztosnak láttam őket. Mellettem két rendőr nevetgélt, ami felkeltette érdeklődésem. Jót szórakoztak valamin, vagy épp valakin. Megpróbáltam hallgatózni, és akkor jöttem rá, hogy én vagyok vidámságuk tárgya. A dühtől elvörösödtem, nem hittem el, hogy engem nevettek ki. Ennyire szerencsétlennek látszottam? Szikrákat szórtam feléjük, amit az egyik megérezhetett, mivel rám nézett. Mosolya hirtelen eltűnt, de mikor társa oldalba bökte egy újabb áldozatot találva, a görbület visszakerült arcára. Gyorsan elmentettem emlékeim közé arcát, ami nem volt túl nehéz, főleg, hogy fülei miatt elmehetett volna Dumbónak.

- A hármas pályára kell mennie, hölgyem! - végre megkaptam az útbaigazítást, így elindultam arra, amerre mutatott. Szerencséje volt Luhanak, amiért azt mondta, hogy egyszerűen öltözzek fel, mivel mindenkin hétköznapi ruha volt, így nem voltam feltűnő. Hamar megtaláltam az öltözőt is, ahol velem egykorú lányok már rég készen álltak. Kerestem magamnak egy üres helyet, majd gyorsan magamra kaptam melegítőmet. Amint végeztem, be is lépett a vizsgabiztos. Végig nézett rajtunk majd kiirányított minket a pályára. Most, vagy soha! 

Fáradtan rogytam össze az egyik padon. Kimerítő volt az egész, de büszke voltam magamra. 

- Ügyes voltál! - ült le mellém sorstársam, aki nem tűnt annyira megviseltnek. 

- Köszönöm! Kwon Subin, ugye? - válaszul csak bólintott, sikeresen eltaláltam nevét. - Én Park Jina vagyok. Te is jó voltál, és hozzám képest meg sem látszanak rajtad az előbbiek. 

- Oh, holnapra már a halotti kocsi fog értem jönni, hidd el! - nevette el magát, amire én is elmosolyodtam. - Így szokott ez általában lenni. Szerintem az lenne a normális, ha most úgy néznék ki, mint te - mutatott rám. - Hah, remélem megfeleltem a vizsgabiztosnak. 

- Ha én bejutok, akkor te is, ebben biztos vagyok! - szorítottam meg vállát. 

- Legyen igazad! - lassan felállt, majd felém nyújtotta kezét. - Ideje lenne menni, már csak mi vagyunk itt - elfogadtam segítségét, így kicsit könnyebb volt lábra állnom. Elköszöntünk egymástól, és amennyire tudtam, siettem, hogy az épület előtt találkozhassak Luhannal. 

Félholt állapotban haladtam végig a folyosón, amikor ismerős hangok csapták meg fülemet. Oldalra fordítottam fejemet, mikor megláttam két rendőrt, akiket azonnal felismertem. Ilyen jó az életük, hogy itt nevetnek rajtam? Fújtatva mentem el mellettük, nem néztem hátra, de pillantásuk lyukat égetett hátamba. Idegesítőek voltak... 

- Jina! - a távolban észrevettem Luhant, ahogy integetett nekem. Egyáltalán hogy maradt ennyire ereje? Hitetlen volt ez a srác! - Uh, ennyire nehéz volt? - szörnyedt el kinézetemen. Azért nem néztem ki annyira rosszul.

- Hol hagytad a kedvességed? - pöcköltem meg homlokát, mire ő gyorsan visszaadta. Fájdalmasan felnyögtem, de nem volt erőm beszólni neki.

- Látom elfáradtál. Mi lenne, ha elmennénk enni valamit? Megünnepeljük, hogy túlestünk ezen is.

- Nem korai még ez? Hiszen azt sem tudjuk, hogy átmentünk-e - nem volt kedvem sehova se menni, inkább bedőltem volna az ágyamba és egész nap csak aludtam volna, de Luhan nagyon akadékoskodott.

- Na! Kikapcsolódsz egy kicsit, és az evésnél csak a kezedet és a szádat erőlteted meg - tétovázva ugyan, de rábólintottam. Gyorsan írtam szüleimnek, hogy még egy ideig Luhannal leszek, és hogy ne aggódjanak. 

- Mehetünk! - barátom szinte repülve szállt be az autóba, míg én beesve. - Egyébként, hova is akarsz vinni?

-  Város szélén van egy étterem, ahol el fogsz ájulni, olyan finom ételeket készítenek - reméltem is, hogy igaza volt, mert fölöslegesen nem szerettem volna olyan messzire menni. 

Szerencséjére nem kellett csalódnom, mindent ízlett, de hamar meg is ettem őket, hogy minél előbb szabaduljak. Rossz előérzetem volt, mivel se apukám , se anyukám nem írt vissza, pedig mindig megtették, még ha csak egy "Rendben" - nel le is zárták. Intettem az egyik pincérnek, majd ő hozta is a számlát. Kisebb sokkot kaptam az ár láttán, de Luhan leintett, hogy ő majd kifizeti. Keresni kezdte pénztárcáját, végig tapogatta zsebeit, de nem találta. 

- Luhan, ne szórakozz! - félve néztem felé, de amikor elvigyorodott, és elővette a tárcáját, megnyugodtam és egyben mérges is voltam. - Te tényleg ki akarsz készíteni?

- Én? Ugyan, hogy gondolhatsz ilyet? - gonoszan elmosolyodott, amire csak egy sóhaj volt a válaszom. Néha úgy leütöttem volna az ilyen viccei miatt. Megőrjített. Elővette a pénzt, majd átnyújtotta a pincérnek, mi pedig elhagytuk az éttermet.

- Most már kérlek vigyél haza!

- Igenis! - kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, majd ő is beszállt. Amikor beindította a motort, meghallottam telefonom pittyegését. Azonnal elő vettem, de szüleim helyett nővérem neve díszelgett a kijelzőn. Kíváncsian oldottam fel mobilom, ám csak egy rövid üzenetet kaptam : "Szeretlek, húgi!" Először arra gondoltam, hogy egyszerű felindulásból írta, de gyanússá vált nekem, hiszen nem dobálózott csak úgy ezzel a szóval. Ritka volt, hogy ilyet írt, szavak nélkül is tudtuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsak neki, így visszaüzentem, hogy én is szeretem őt, majd az útra koncentráltam.

Hazafelé nem szóltunk egymáshoz, talán el is szundítottam, amikor Luhan szólongatására ébredtem.

- Megérkeztünk már? - dörzsölgettem meg szemeimet.

- Nem, le van zárva az út - mutatott rá a sárga szalagra. 

- Rendőrség? Mit csinálnak itt? - idegesen szálltam ki az autóból, mivel végig futott az agyamon a legrosszabb lehetőség. 

- Lehet, hogy csak egy autó baleset, tudod jól, hogy gyakori errefelé - próbált nyugtatni Luhan. 

- Inkább haladjunk, minél hamarabb meg akarom tudni, hogy mi történt - nem vártam meg, hogy reagáljon, gyorsan szedtem lábaimat. Aggódtam, szörnyű érzés fogott el. Luhannak igaza volt, ezen a környéken hetente lehetett hallani arról, hogy az autósok nem figyeltek, és egymásnak ütköztek, de tudtam, hogy nem arról volt szó. 

Be is igazolódott a gyanúm. Mikor megláttam a sok embert a házunk előtt, megiramodtam. Átfurakodtam a tömegen, amit nem néztek jó szemmel, de akkor nem tudott érdekelni. Az ajtónk felé tartottam, de tudtam, hogy meg fognak állítani.

- Elnézést hölgyem, de nem mehet be!

- Mi történ itt? - sürgetően tettem fel a kérdést, mindenről tudomást akartam szerezni.

- Nem áll szándékomban civilekkel megosztanom a részleteket! Kérem távozzon! - próbált elhessegetni, de nem sikerült neki. Szerencsémre Luhan is akkor érkezett meg mellém, így a segítségemre sietett.

- Elnézést uram, de a lány itt lakik, joga van tudni a dolgokról! - a rendőr nagy sóhajt hallatott, majd ide hívta, feltehetően a felettesét.

- Park Jina? - bólintással válaszoltam. - Byun Baekhyun rendőrkapitány, örvendek! - meghajoltunk egymás előtt, majd kicsit távolabb invitált, Luhan viszont nem jöhetett velem.

- Az lenne a legjobb, ha most leülne - mutatott egy székre, amit használatba is vettem. - Szóval, ön a Park család lánya?  

- Igen.

- Hm, úgy tudom, hogy rendőrnek készül. Igaz? 

- Igen, de kérem térjen a lényegre! - nem értettem, hogy miért nem közölte velem azonnal a tényeket. Ezzel csak jobban felidegesített.

- Ha rendőrnek készül, akkor ilyen esettel sokat fog találkozni. A szüleit körülbelül délben meggyilkolták - mondata hallatán ledermedtem, annyira, hogy még sírni se tudtam. Reggel még két aggódó szülővel beszélgettem, most meg a holttestük fölött bőghettem ki a lelkem. Fájt, éreztem ahogy szívem ketté hasad, majd több kisebb darabra esik szét.

- És tudják, hogy ki tette? - csak előre meredve tettem fel kérdésem. Igaza volt, jó, hogy leültem, mert különben összeesve próbáltam volna összeszedni szívem szilánkjait.

- Holnap tudunk konkrétat mondani.

- Láthatnám őket? - tudni szerettem volna, hogy hogyan végeztek velük, de csak fejrázást kaptam.

- Jobb, ha nem látja. Ha jól tudom, volt nővére is, igaz? - nem értettem, hogy miért múltidőben tette fel a kérdést, így kerek szemekkel pillantottam rá. - Csak azért kérdeztem, mert a szülei holtteste mellett találtunk egy kart, ami nagy valószínűséggel az övé lehet.

- Nem tudják biztosra?

- Nem - frusztráltan beletúrt hajába, majd folytatta - Na most, van hol laknia, amíg eltakarítunk mindent? Csak pár napról lenne szó - tétovázva bólintottam. - Jó, értesíteni fogom mindenről. Most kérem hagyja el a helyet, folytatnom kell a munkát! - lassan felálltam, majd visszavezetett Luhanhoz. Félve nézett rám, nem tudott mit mondani, de én sem. Hogy közöljem ezt nővéremmel? Egyáltalán él még? Barátom közelebb lépett hozzám, majd kitárta karjait és átölelt. Ekkor tört el a mécses, megeredtek könnyeim. Teljesen átáztattam ingét, de őt nem zavarta. Vigasztalásképp elkezdte simogatni a hátam, ami valamelyest megnyugtatott. 

    Semmi sem volt már a régi, nem vártak haza szeretetteljes szülők. A fiatalok mindig panaszkodtak, hogy önállóak akartak lenni, hogy felakartak nőni. Én felnőtt lettem, de fájdalmas áron.