Harmadik fejezet

Egy üres szobában ültem, ahova tíz perccel ezelőtt hoztak be. Nem tudtam, hogy mit akartak, egyszerűen berángattak ide. Gondoltam, újabb kikérdezést várt rám vagy ehhez hasonló, így nem volt kedvem az egészhez, bár annak örültem, hogy kimozdulhattam ideiglenes "cellámból". Két napig sínylődtem ott, szerencsémre (vagy éppen nem) mára tették a bírósági tárgyalást, így nem kellett tovább szenvednem abban a kimondhatatlanul szörnyű helyen. Egyáltalán nem volt otthonos, bár mit is vártam... 

- Mire várunk? - fordultam a rám felügyelő rendőr felé, aki megforgatta szemeit, de nem óhajtott válaszolni nekem. - Vagy inkább kire? - nem hagytam annyiban, ha már nem volt hajlandó hozzám szólni... - Ennyit elárulhatna.

- Fogd be azt a lepcses szád! - nem ordított rám, nyugodtan mondta, de láttam a szemében, hogy legszívesebben felmondott volna az olyan alakok miatt, mint én. 

- Akkor csak üljek és várjak? - motyogtam orrom alatt, miközben fejemet az előttem lévő asztalra hajtottam. Nem túl sokat tudtam aludni, így fáradt voltam és a közérzetem is rossz volt. 

- Végre... - megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amire én elmosolyodtam. Az utóbbi pár napban személyiségem megváltozott. Nem tragikusan, de számomra feltűnt. Egyre többször mentem a rendőrök idegeire és az ő kárukra, tetszett. Egy kis kezdő börtöni légkör megváltoztatott, vagy inkább az a nyomottság, amit ott éreztem. Meg persze az is közre játszott, hogy szinte biztos voltam, hogy elítélnek, így fel kellett készülnöm a legrosszabbra, pedig nem voltam annyira erős idegzetű. 

Újabb tíz perc telt el, ami meglátszott rajtam és a férfin is. Türelmetlenül dobolt lábával, míg én hajamat kezdtem el befonni, de hajgumi híján kibontottam. Szóra nyitottam szám, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, az ajtó kinyílt. 

- A jó istenit, húsz perce itt várunk önre! Ha már ilyen jólelkűék vagyunk, hogy engedjük önt beszélni vele, akkor megtisztelhetne azzal, hogy nem várat meg minket! - ordította le a jövevényt, aki többször is meghajolt bocsánatkérés gyanánt, majd felém fordult. Nagyra nyíltak szemeim, amikor megláttam az ismerős, mosolygós arcot.

- Luhan? - álltam volna fel helyemről, de a bilincs eszembe jutotta, hogy oda vagyok kötve az asztalhoz, ami nem mellesleg a padlóhoz volt csavarozva. Drága rendőr uraság is készenlétben állt, mintha fegyvert ragadhattam volna és mindenkit megölhettem volna. Bár gyilkosnak hittek...

- Örülök, hogy látlak! - ült le velem szembe barátom. Én is örültem neki, nagyon, de azt, hogy egyáltalán nem hallottam felőle semmit, az rosszul esett. Mintha nem akart volna meglátogatni. - Jina, ez az ítélet napja, ugye? - bólintottam egyet, majd belegondoltam abba, hogy nem fogok innen kijutni. Nem volt semmilyen bizonyítékom és szerintem Luhannak sem volt. - És... ugye nem igaz ez az egész? - kérdésére felkaptam fejem, hirtelen nem fogtam fel, hogy mit mondott. Hogy merte...

- Te szórakozol velem? - kezdtem el nyugodtan, de éreztem, hogy pillanatok kérdése és kitör a vulkán. - Te tényleg megmerted ezt kérdezni?

- Nem úgy értettem - próbálta menteni, a menthetetlent, ott elásta magát előttem, mikor kinyitotta a száját.

- Nem, mi? Akkor hogyan? Komolyan Luhan, ennyire hülyének nézel? - csaptam az asztalra dühömben, amire egy kicsit megrezzent. - Látom a mocskos szemeidben, hogy kételkedsz az ártatlanságomban! 

- Jina, nyugodj meg! - nemrég, ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy nem félek - e attól, hogy Luhan elpártol mellőlem, akkor természetesen nemmel válaszoltam volna, de akkor olyan haragot éreztem, hogy letagadtam az eddigi összes élményemet vele. 

- Nyugodjak meg? Minek nézel te engem? Hát persze... gyilkosnak.

- Én nem úgy gondoltam! Figyelj, nincs bizonyítékunk, viszont sok dolog ellened szól - ekkor teljesen elgurult az agyam, nem érdekelt a bilincs, hogy oda vagyok láncolva az asztalhoz, hogy egy rendőr van velünk a helyiségben, hogy éppen a legjobb barátom van előttem, nekiugrottam. Kapálóztam felé, amennyire a bilincs engedett, de nem tudtam elérni, mert hirtelen hátra esett ijedtében, majd a földdel volt egy szinten. Haraggal teli hanggal ordítottam a nevét, de az ott lévő férfi gyorsan reagált és lefogott, de nem hagytam magam. Először a lábára léptem, de csak felszisszent a fájdalomtól, majd próbáltam megrúgni nemes tagját, de elvétettem. Azonnal kapcsolt, így egy jól irányzott ütést mért a tarkómra. Nem ájultam el azonnal, csak ráestem az asztalra. Luhan ezt mind végignézte rezzenéstelen arccal, ami csak még jobban feldühített. 

- Azt hiszem, jobb ha távozik - mutatott az ajtó felé a rendőr, majd barátom bólintott és elindult kifelé. Lassan tette meg azt a kis távot, de nem fordult meg, csak elhagyta a szobát. Nevét kiabáltam volna, de az engem ért ütéstől nem tudtam, már nem is bírtam nyitva tartani a szemem, hamar elsötétült minden. 

Fájt, nagyon fájt... És nem a tarkóm, amelyen eltaláltak, hanem a szívem, ami már darabokra hullott. Elvesztettem a családomat, engem vádolnak a megölésükkel és most a legjobb barátom is ellenem fordult. Persze, gondoltam, hogy ennél rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok, de akkor eszembe jutott, hogy még nem hozott döntést a bíróság, bár tudtam, hogy mi várt rám.

Egy széken ébredtem fel, a kezeim össze voltak kötve, a  kötél végét pedig valaki fogta. Lassan realizálódott bennem, hogy hol is voltam, a bíróságon. Amíg ki voltam ütve, addig oda vittek. Több rendőr is volt a folyosón, ami normális esetben nem rémisztett volna meg, de akkor féltem. Féltem, hiszen én voltam a gyanúsított, és nem akármivel vádoltak. A saját családom meggyilkolásával. Egy olyan dologgal, amit meg sem tettem. Reménytelen volt az egész helyzet, csak túl akartam esni rajta. Hátra döntöttem fejemet és mélyen beleszippantottam a levegőbe, de nem kapott túl sok oxigént a tüdőm. 

- Áh, felébredtél - fordult felém az egyik férfi, akinek hangja ismerősen csengett. - Jó is, mindjárt kezdődik - ezzel visszafordult társaihoz. Felnéztem rá, jobban szemügyre vettem és azonnal beazonosítottam különleges ismertetőjelének, a kreol bőrének hála. Azonnal kerestem Dumbot is, hiszen mindig vele volt. Egy távolabbi csoportnál észre is vettem, fapofával ült, míg az ott lévő három férfi valamin nagyon nevettek, ám számára nem lehetett annyira vicces. Meredt előre, valamin nagyon elgondolkodhatott. Szinte elbambultam figyelése közben, így nem vettem észre, hogy ő is engem néz. Mikor felfogtam a helyzetet, gyorsan elkaptam tekintetem. Kínosnak tituláltam az előbbit és próbáltam elvonni a figyelmemet. A kötelet kezdtem el piszkálni, de hamar ráhagytam, mikor megláttam Dumbot, hogy közeledik.
- Mi van haver? Úgy nézel ki, mint egy mosott szar - üdvözölte egyikük, ha egyáltalán annak lehetett nevezni azt.
- Te aztán értesz a felvidításhoz. Amióta Kyungsoot lezárták, rengeteg munkát rám aggatnak - húzta el száját, majd ásított egy orbitálisat. Nem csak a füle volt nagy, hanem a szája is. - És te - mutatott a kreol bőrű férfire -, cseszel nekem segíteni!
- Nem az én társam volt az a szerencsétlen! - semmitmondóan megvonta vállát, ami Dumbonak nem tetszett. Jó lett volna tudni, hogy kiről beszélnek és, hogy mi történt vele, de úgysem mondtak volna nekem semmit.
- De most már te vagy! Az istenért, nagyon örülök, hogy ilyen ribancokra kell vigyáznod, nekem meg állandóan abban a rohadt autóban kell kergetőznöm hülyéket üldözve! - nagyot néztem kijelentésén. Én, mint ribanc? Nem tudtam, hogy felháborodjak, vagy nevessek a helyzeten, de kicsúszott egy kis kacaj az ajkaim között. - Neked meg mi a bajod? - fordult felém, amire kicsit hátrahőköltem. Közelebbről ijesztőbbnek tűnt, pedig nagy, szétálló fülei vicces külsőt kölcsönöztek neki.
- Nem vagyok ribanc... - motyogtam az orrom alatt, úgy, hogy ne hallják meg. Szúrós pillantásokat váltottunk egymással, de barátja próbálta oldani a helyzetet.
- Nyugalom Chanyeol - végre megtudtam a nevét -, még a végén téged is megöl! - erre mindenki elnevette magát, én pedig szégyenemben lejjebb csúsztam a székben. Már megint olyat mondtak rám, ami nem volt igaz. Idegesítő volt.
- Nem én követtem el...
- Jah, én meg Michael Jackson vagyok, csak feléledtem! - újabb röhögőroham söpört végig a társaságon. Forrt bennem a düh, de gondolhattam volna, hogy az övéké lesz az utolsó szó. Miért is hittek volna nekem? Luhannak igaza volt, minden ellenem szólt, de nem mertem bevallani magamnak. Túl sok volt nekem az eddig történtek, és még nem estem túl a nehezén, ami megpecsételheti a sorsom.

- Mikor kezdődik a tárgyalás? Haza akarok menni! - elégedetlenkedett a kreol bőrű.

- Nem mész te sehová! Ma te fogod elvállalni a túlórát! - kapta ki kezéből Chanyeol az engem fogva tartó kötelet, majd meghúzta, hogy álljak fel, amit meg is tettem.

- Mit csinálsz? - nézett rá értetlenkedve, de nem válaszolt, inkább elindult a folyosón maga után vonszolva engem. 

- Hova visz? 

- Nem igaz, hogy senki sem vette észre, hogy jeleztek. A tárgyalás mindjárt elkezdődik - vagy csak valamilyen indokot ki kellett találnia, bár nekem mindegy volt, hogy melyik bunkóval voltam. 

- Nem figyeltem...

- Hát ez az! Senki sem figyel! - kelt ki magából, nagyon örültem, hogy rajtam vezette le dühét. Ennél már a barátja is jobb volt.

- Ne rám legyen dühös! - vágtam vissza, amit lehet, hogy nem kellett volna. Megtorpant, majd izzó szemekkel ökölbe szorította kezeit. Talán megütött volna, talán nem, de nem tette, mivel a távolban megjelent három férfi. Gyorsan rendezte vonásait, elővette szebbik arcát.

- Park Chanyeol, régen volt - biccentett neki a középső, akit Kim Junmyeonnak hívtak a névtáblája szerint. 

- Régen. Nem túl sok ehhez hasonló ügyet kapok. 

- Szerintem most sem vagy érdekelt a dologban - bökött felém. - Nem értem az embereket. Ilyen lányokból is gyilkosok lesznek...

- Megszokhattad volna - vont vállat Dumbo, én meg csak álltam, mintha tényleg rosszat tettem volna. - A rendőrök többsége meg semmit sem csinál! 

- Régebben pedig elégedett voltál - mosolyodott el gonoszul, szinte biztos voltam benne, hogy célozni akart valamire.

- Hát persze, amíg huszonkét évre nem dugtad börtönbe a társamat.

- A gyilkosság a legnagyobb bűn, még ha a személy csak segédkezett benne. Gondolom - nézett rám elítélő arckifejezéssel -, ezt ön is tudja - nem reagáltam kijelentésére, hiába mondtam volna bármit is, nem ért volna semmit sem. - Na jó, kezdjünk neki! - ment el mellettünk, mi pedig követtük őt. Úgy éreztem, hogy ellene nem lesz esélyem... és milyen igazam volt.

Szörnyű, katasztrófa... Sírva jöttem ki a teremből, volt is miért itatnom az egereket. Az ügyvédem, akit nem én választottam ki, nem erőltette meg magát, de hiába lett volna próbálkozni. A sorsom már el volt döntve.

- Istenem, fejezd már be! Gondolkoztál volna a gyilkosság előtt! - vigasztalónak nem mondható szavaitól csak még jobban hullani kezdtek könnyeim. Nem várhattam el, hogy szépeket mondjon bárki is, hiszen gyilkosnak hittek, de a büntetés, amit kiszabtak rám, teljesen tönkre tette életem. Senkire sem számíthattam. Eszembe jutott az öngyilkosság, de nem lett volna értelme, csak a megfutamodás jelképe lett volna. 

A börtönben nyomozni nem tudtam, vagyis csak azt hittem... Sok időm volt, mivel életfogytiglant kaptam.