Első fejezet

A világban, amelyben éltem, már mindennaposak voltak a bűntények. Egyik nap kiraboltak egy boltot, másik nap egy bankot, harmadik nap eltűntté nyilvánítottak egy embert, negyedik nap felgyújtottak egy házat vagy megöltek egy embert. Szörnyű volt a híreket nézni, csak rossz dolgokat tudtak közölni a tévé nézőkkel. Ám voltak, akik harcoltak a gonosz ellen. Mindig nagy csodálattal figyeltem a rendőrök munkáját, ahogy elkapták a bűnösöket és megkönnyítették az emberek életét. Nagy lelkesedésemben én is az ország őrzőjének készültem. Sok ember mondta, hogy nem nekem való pálya ez. Talán féltettek, talán nem, de amíg voltak olyanok, akik támogattak engem, nem adtam fel az álmomat. A szüleim mellettem álltak nővéremmel együtt, akivel nagyon jó viszonyt ápoltam annak ellenére, hogy mindig távol volt a háztól munkája miatt. Kicsit mogorva természetem miatt nem volt sok barátom, de mégis tudtam találni olyanokat, akik személyiségem ellenére is elfogadtak. Közülük kiemelkedő volt Luhan (igen, fiú nevet olvastál), akire bármilyen helyzetben számíthattam. Állandóan rózsaszín felhők közt járkált, ami tökéletesen kiegészítette az én fekete aurámat. Egyszóval összeillettünk, és mivel egy életcélt tűztünk ki, így állandóan együtt lehettünk, persze olyan értelemben, hogy a kiképzéseken legfeljebb egymást válthattuk a feladatoknál. Senki sem mondta, hogy a rendőr élet könnyű, nemhogy még egy gyakornoknak, de Luhan mellett minden egyszerűnek tűnt, talán túlságosan is...

Utolsó megmérettetésemre készültem egy pénteki napon. Már reggel hét óta fent voltam, hogy edzek a vizsgámra, semmit sem bízhattam a véletlenre. Szüleim aggódtak is értem, sokszor benyitottak azzal a szöveggel, hogy "Túl hajszolod magad!", így a huszadik ajtó nyitásra kénytelen voltam abba hagyni. Édesapám arca eléggé ijesztő tudott lenni, mikor nem azt tettem amit mondott. 

Rendbe szettem magam, hiszen szegény háziállatom, Sora is - aki mellesleg egy macska - futva szaladt el tőlem. Milyen kedves kis barátom van... Nem töltöttem sok időt az apró fürdőnkben, mert túl szűknek találtam. Annyi év után sem tudtam megszokni, hogy annyi helyem se volt, hogy rendesen megtörölközzek. Szerencsémre a szobám annál nagyobb volt, nem mintha túl sok bútorom lett volna. Legtöbb időmet a nappaliban vagy a hátsó kertben kialakított edzőpályán töltöttem. 

A súlyzóimat pakoltam el, magyarul becsúsztattam az ágyam alá, amikor meghallottam, hogy valaki belépett a szobámba. Először anyukámra gondoltam, így csak lassan álltam fel, de az ajtóban nem láttam senkit. Egy vállvonással elintéztem a dolgot, de hirtelen megdermedtem, mikor valaki a hátamnak szegezett egy fegyvert.

- Az összes pénzt ide, vagy meghúzom a ravaszt! - hallottam meg egy mosolygós hangot, azonnal felismertem, hogy Luhan szórakozott velem. 

- Haha, nagyon vicces... - fordultam meg egy grimaszt vágva. Nem nagyon tudtam rajta nevetni.

- Nyugalom, csak játékfegyver - lengette meg előttem, majd bizonyítás céljából meghúzta a ravaszt. - Látod? - még mindig szúrós szemmel pillantottam rá, amire csak egy sóhaj volt a válasza, majd lehuppant az ágyra.

- Egyébként, miért vagy itt? - tértem rá a lényegre, hiszen neki is a vizsgára kellett volna készülnie. 

- Én is örülők, hogy látlak... - hervadt le mosolya, amitől meglágyult a szívem, és mellé ültem.

- Jól van, bocsánat. Tudod, izgulok a felmérés miatt.

- Amennyit edzettél, szerintem te leszel a legjobb - barátom biztatása jól esett, talán igaza volt. - Pont ezért is jöttem. Egész héten csak a futógép volt a társad - biggyesztette le ajkát, ami kiskutyahatást keltett. 

- Mindenképp fel kell venniük, az a város leghíresebb rendőrsége. A legnagyobb rendfenntartók dolgoznak ott, én is egy szeretnék lenni közülük - eredt meg a nyelvem, ami mindkettőnket meglepett. Általában egy rövid mondattal lezártam a magyarázkodást, de kényes témát érintett.

- Eddigi eredményeid alapján sok esélyed van, hogy oda bekerülj, de azért pihenned is kell.

- Köszönöm, hogy aggódsz értem, lehet, igazad van - bólogattam helyeslően, de már késő volt a pihenésre, hiszen rápillantottam karórámra, ami háromnegyed kilencet mutatott, és a vizsga tizenegykor kezdődött. - Luhan, azt hiszem szükségem van a segítségedre - mondatom hallatán felcsillantak szemei, gyorsan fel is pattant. Olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek.

- Szolgálatára állok, hölgyem! - hajolt meg előttem, amin jót nevettem. Nagy mókamester volt, talán ezért is ismerték annyian.

- Mit vegyek fel? - hirtelen elkomorodott az arca, azt hittem, hogy rosszat mondtam, de mikor a ruhásszekrényem felé vette az irányt,  megkönnyebbültem.

- Tudod, ez egy kicsit vicces - nevetve nézett rám, amire nem tudtam reagálni. - Mikor volt utoljára, hogy ilyet kértél tőlem, nyolc éve? - egyre jobban röhögött, én meg akkor jöttem rá, hogy mi a vidámságának a tárgya. Arcom égni kezdett, biztosan pirosabb is lett, amit észre vett. - Szerencséd van, hogy vág az eszem, mint a penge! Nem szerettem volna találkozni egy fe-

- Luhan! - szakítottam félbe, mivel nem voltam képes végig hallgatni őt. Olyan ciki volt, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon.

- Jó, jó! Khm, szerintem nem kell nagyon kiöltöznöd. Egy, én sem tettem, - mutatott végig magán. Igen, egyszerű ing volt rajta, amit félig beletűrt farmerjába - kettő, nem azt fogják nézni, hogy miben mentél el, hanem, hogy milyen az állóképességed. Az se lenne baj, ha meztelenül mennél - kuncogott az orra alatt. Utolsó mondatától rákvörös lettem, majd megfogtam a párnámat és hozzá vágtam. 

- Te perverz állat! - mosolyogva futott ki a szobából, de még az ajtóban megtorpant.

- Azért ne húzd el a ruhaválasztást! Kilenc óra elmúlt - intett nekem, majd eltűnt. Nagyon nagy szükségem volt erre... már csak egy repülő egyszarvú kellett volna, és tökéletes napnak könyvelhettem volna el a mait.

Nyugtalanság uralkodott el rajtam,  amikor Luhan leparkolt a vizsga helyszín előtt. Bennem volt, hogy "Mi van, ha nem sikerül", de próbáltam magam győzködni, ha mások is meg tudták csinálni, akkor én is.

- Sok sikert, Jina! - mosolygott rám biztatóan barátom, majd kiszálltunk az autóból. Az elénk táruló épület hatalmas volt, és gondoltam a szabadtéri rész még nagyobb. - Sajnos nem egy helyen leszünk, de szorítok neked! - simogatta meg fejem, amitől kissé kócos lettem. Jót nevetett rajtam, majd egy intéssel elköszönt tőlem. Elérkezett az idő, bár kicsit féltem. Lesznek - e nálam jobbak? Vagy elrontok valamit? Izgatott lettem, főleg akkor, amikor átléptem az épület ajtaját. Rengeteg ember sürgött - forgott az előtérben, ami kicsit megrémisztett, mivel nem kedveltem a nagy tömeget. Lassan a recepcióhoz vánszorogtam, majd útbaigazítást kértem. Míg vártam a válaszra, addig körbe néztem. Feltűntek hozzám hasonló emberek, akik a vizsgára jöttek, de túl magabiztosnak láttam őket. Mellettem két rendőr nevetgélt, ami felkeltette érdeklődésem. Jót szórakoztak valamin, vagy épp valakin. Megpróbáltam hallgatózni, és akkor jöttem rá, hogy én vagyok vidámságuk tárgya. A dühtől elvörösödtem, nem hittem el, hogy engem nevettek ki. Ennyire szerencsétlennek látszottam? Szikrákat szórtam feléjük, amit az egyik megérezhetett, mivel rám nézett. Mosolya hirtelen eltűnt, de mikor társa oldalba bökte egy újabb áldozatot találva, a görbület visszakerült arcára. Gyorsan elmentettem emlékeim közé arcát, ami nem volt túl nehéz, főleg, hogy fülei miatt elmehetett volna Dumbónak.

- A hármas pályára kell mennie, hölgyem! - végre megkaptam az útbaigazítást, így elindultam arra, amerre mutatott. Szerencséje volt Luhanak, amiért azt mondta, hogy egyszerűen öltözzek fel, mivel mindenkin hétköznapi ruha volt, így nem voltam feltűnő. Hamar megtaláltam az öltözőt is, ahol velem egykorú lányok már rég készen álltak. Kerestem magamnak egy üres helyet, majd gyorsan magamra kaptam melegítőmet. Amint végeztem, be is lépett a vizsgabiztos. Végig nézett rajtunk majd kiirányított minket a pályára. Most, vagy soha! 

Fáradtan rogytam össze az egyik padon. Kimerítő volt az egész, de büszke voltam magamra. 

- Ügyes voltál! - ült le mellém sorstársam, aki nem tűnt annyira megviseltnek. 

- Köszönöm! Kwon Subin, ugye? - válaszul csak bólintott, sikeresen eltaláltam nevét. - Én Park Jina vagyok. Te is jó voltál, és hozzám képest meg sem látszanak rajtad az előbbiek. 

- Oh, holnapra már a halotti kocsi fog értem jönni, hidd el! - nevette el magát, amire én is elmosolyodtam. - Így szokott ez általában lenni. Szerintem az lenne a normális, ha most úgy néznék ki, mint te - mutatott rám. - Hah, remélem megfeleltem a vizsgabiztosnak. 

- Ha én bejutok, akkor te is, ebben biztos vagyok! - szorítottam meg vállát. 

- Legyen igazad! - lassan felállt, majd felém nyújtotta kezét. - Ideje lenne menni, már csak mi vagyunk itt - elfogadtam segítségét, így kicsit könnyebb volt lábra állnom. Elköszöntünk egymástól, és amennyire tudtam, siettem, hogy az épület előtt találkozhassak Luhannal. 

Félholt állapotban haladtam végig a folyosón, amikor ismerős hangok csapták meg fülemet. Oldalra fordítottam fejemet, mikor megláttam két rendőrt, akiket azonnal felismertem. Ilyen jó az életük, hogy itt nevetnek rajtam? Fújtatva mentem el mellettük, nem néztem hátra, de pillantásuk lyukat égetett hátamba. Idegesítőek voltak... 

- Jina! - a távolban észrevettem Luhant, ahogy integetett nekem. Egyáltalán hogy maradt ennyire ereje? Hitetlen volt ez a srác! - Uh, ennyire nehéz volt? - szörnyedt el kinézetemen. Azért nem néztem ki annyira rosszul.

- Hol hagytad a kedvességed? - pöcköltem meg homlokát, mire ő gyorsan visszaadta. Fájdalmasan felnyögtem, de nem volt erőm beszólni neki.

- Látom elfáradtál. Mi lenne, ha elmennénk enni valamit? Megünnepeljük, hogy túlestünk ezen is.

- Nem korai még ez? Hiszen azt sem tudjuk, hogy átmentünk-e - nem volt kedvem sehova se menni, inkább bedőltem volna az ágyamba és egész nap csak aludtam volna, de Luhan nagyon akadékoskodott.

- Na! Kikapcsolódsz egy kicsit, és az evésnél csak a kezedet és a szádat erőlteted meg - tétovázva ugyan, de rábólintottam. Gyorsan írtam szüleimnek, hogy még egy ideig Luhannal leszek, és hogy ne aggódjanak. 

- Mehetünk! - barátom szinte repülve szállt be az autóba, míg én beesve. - Egyébként, hova is akarsz vinni?

-  Város szélén van egy étterem, ahol el fogsz ájulni, olyan finom ételeket készítenek - reméltem is, hogy igaza volt, mert fölöslegesen nem szerettem volna olyan messzire menni. 

Szerencséjére nem kellett csalódnom, mindent ízlett, de hamar meg is ettem őket, hogy minél előbb szabaduljak. Rossz előérzetem volt, mivel se apukám , se anyukám nem írt vissza, pedig mindig megtették, még ha csak egy "Rendben" - nel le is zárták. Intettem az egyik pincérnek, majd ő hozta is a számlát. Kisebb sokkot kaptam az ár láttán, de Luhan leintett, hogy ő majd kifizeti. Keresni kezdte pénztárcáját, végig tapogatta zsebeit, de nem találta. 

- Luhan, ne szórakozz! - félve néztem felé, de amikor elvigyorodott, és elővette a tárcáját, megnyugodtam és egyben mérges is voltam. - Te tényleg ki akarsz készíteni?

- Én? Ugyan, hogy gondolhatsz ilyet? - gonoszan elmosolyodott, amire csak egy sóhaj volt a válaszom. Néha úgy leütöttem volna az ilyen viccei miatt. Megőrjített. Elővette a pénzt, majd átnyújtotta a pincérnek, mi pedig elhagytuk az éttermet.

- Most már kérlek vigyél haza!

- Igenis! - kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, majd ő is beszállt. Amikor beindította a motort, meghallottam telefonom pittyegését. Azonnal elő vettem, de szüleim helyett nővérem neve díszelgett a kijelzőn. Kíváncsian oldottam fel mobilom, ám csak egy rövid üzenetet kaptam : "Szeretlek, húgi!" Először arra gondoltam, hogy egyszerű felindulásból írta, de gyanússá vált nekem, hiszen nem dobálózott csak úgy ezzel a szóval. Ritka volt, hogy ilyet írt, szavak nélkül is tudtuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsak neki, így visszaüzentem, hogy én is szeretem őt, majd az útra koncentráltam.

Hazafelé nem szóltunk egymáshoz, talán el is szundítottam, amikor Luhan szólongatására ébredtem.

- Megérkeztünk már? - dörzsölgettem meg szemeimet.

- Nem, le van zárva az út - mutatott rá a sárga szalagra. 

- Rendőrség? Mit csinálnak itt? - idegesen szálltam ki az autóból, mivel végig futott az agyamon a legrosszabb lehetőség. 

- Lehet, hogy csak egy autó baleset, tudod jól, hogy gyakori errefelé - próbált nyugtatni Luhan. 

- Inkább haladjunk, minél hamarabb meg akarom tudni, hogy mi történt - nem vártam meg, hogy reagáljon, gyorsan szedtem lábaimat. Aggódtam, szörnyű érzés fogott el. Luhannak igaza volt, ezen a környéken hetente lehetett hallani arról, hogy az autósok nem figyeltek, és egymásnak ütköztek, de tudtam, hogy nem arról volt szó. 

Be is igazolódott a gyanúm. Mikor megláttam a sok embert a házunk előtt, megiramodtam. Átfurakodtam a tömegen, amit nem néztek jó szemmel, de akkor nem tudott érdekelni. Az ajtónk felé tartottam, de tudtam, hogy meg fognak állítani.

- Elnézést hölgyem, de nem mehet be!

- Mi történ itt? - sürgetően tettem fel a kérdést, mindenről tudomást akartam szerezni.

- Nem áll szándékomban civilekkel megosztanom a részleteket! Kérem távozzon! - próbált elhessegetni, de nem sikerült neki. Szerencsémre Luhan is akkor érkezett meg mellém, így a segítségemre sietett.

- Elnézést uram, de a lány itt lakik, joga van tudni a dolgokról! - a rendőr nagy sóhajt hallatott, majd ide hívta, feltehetően a felettesét.

- Park Jina? - bólintással válaszoltam. - Byun Baekhyun rendőrkapitány, örvendek! - meghajoltunk egymás előtt, majd kicsit távolabb invitált, Luhan viszont nem jöhetett velem.

- Az lenne a legjobb, ha most leülne - mutatott egy székre, amit használatba is vettem. - Szóval, ön a Park család lánya?  

- Igen.

- Hm, úgy tudom, hogy rendőrnek készül. Igaz? 

- Igen, de kérem térjen a lényegre! - nem értettem, hogy miért nem közölte velem azonnal a tényeket. Ezzel csak jobban felidegesített.

- Ha rendőrnek készül, akkor ilyen esettel sokat fog találkozni. A szüleit körülbelül délben meggyilkolták - mondata hallatán ledermedtem, annyira, hogy még sírni se tudtam. Reggel még két aggódó szülővel beszélgettem, most meg a holttestük fölött bőghettem ki a lelkem. Fájt, éreztem ahogy szívem ketté hasad, majd több kisebb darabra esik szét.

- És tudják, hogy ki tette? - csak előre meredve tettem fel kérdésem. Igaza volt, jó, hogy leültem, mert különben összeesve próbáltam volna összeszedni szívem szilánkjait.

- Holnap tudunk konkrétat mondani.

- Láthatnám őket? - tudni szerettem volna, hogy hogyan végeztek velük, de csak fejrázást kaptam.

- Jobb, ha nem látja. Ha jól tudom, volt nővére is, igaz? - nem értettem, hogy miért múltidőben tette fel a kérdést, így kerek szemekkel pillantottam rá. - Csak azért kérdeztem, mert a szülei holtteste mellett találtunk egy kart, ami nagy valószínűséggel az övé lehet.

- Nem tudják biztosra?

- Nem - frusztráltan beletúrt hajába, majd folytatta - Na most, van hol laknia, amíg eltakarítunk mindent? Csak pár napról lenne szó - tétovázva bólintottam. - Jó, értesíteni fogom mindenről. Most kérem hagyja el a helyet, folytatnom kell a munkát! - lassan felálltam, majd visszavezetett Luhanhoz. Félve nézett rám, nem tudott mit mondani, de én sem. Hogy közöljem ezt nővéremmel? Egyáltalán él még? Barátom közelebb lépett hozzám, majd kitárta karjait és átölelt. Ekkor tört el a mécses, megeredtek könnyeim. Teljesen átáztattam ingét, de őt nem zavarta. Vigasztalásképp elkezdte simogatni a hátam, ami valamelyest megnyugtatott. 

    Semmi sem volt már a régi, nem vártak haza szeretetteljes szülők. A fiatalok mindig panaszkodtak, hogy önállóak akartak lenni, hogy felakartak nőni. Én felnőtt lettem, de fájdalmas áron.