Harmadik fejezet

Egy üres szobában ültem, ahova tíz perccel ezelőtt hoztak be. Nem tudtam, hogy mit akartak, egyszerűen berángattak ide. Gondoltam, újabb kikérdezést várt rám vagy ehhez hasonló, így nem volt kedvem az egészhez, bár annak örültem, hogy kimozdulhattam ideiglenes "cellámból". Két napig sínylődtem ott, szerencsémre (vagy éppen nem) mára tették a bírósági tárgyalást, így nem kellett tovább szenvednem abban a kimondhatatlanul szörnyű helyen. Egyáltalán nem volt otthonos, bár mit is vártam... 

- Mire várunk? - fordultam a rám felügyelő rendőr felé, aki megforgatta szemeit, de nem óhajtott válaszolni nekem. - Vagy inkább kire? - nem hagytam annyiban, ha már nem volt hajlandó hozzám szólni... - Ennyit elárulhatna.

- Fogd be azt a lepcses szád! - nem ordított rám, nyugodtan mondta, de láttam a szemében, hogy legszívesebben felmondott volna az olyan alakok miatt, mint én. 

- Akkor csak üljek és várjak? - motyogtam orrom alatt, miközben fejemet az előttem lévő asztalra hajtottam. Nem túl sokat tudtam aludni, így fáradt voltam és a közérzetem is rossz volt. 

- Végre... - megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amire én elmosolyodtam. Az utóbbi pár napban személyiségem megváltozott. Nem tragikusan, de számomra feltűnt. Egyre többször mentem a rendőrök idegeire és az ő kárukra, tetszett. Egy kis kezdő börtöni légkör megváltoztatott, vagy inkább az a nyomottság, amit ott éreztem. Meg persze az is közre játszott, hogy szinte biztos voltam, hogy elítélnek, így fel kellett készülnöm a legrosszabbra, pedig nem voltam annyira erős idegzetű. 

Újabb tíz perc telt el, ami meglátszott rajtam és a férfin is. Türelmetlenül dobolt lábával, míg én hajamat kezdtem el befonni, de hajgumi híján kibontottam. Szóra nyitottam szám, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, az ajtó kinyílt. 

- A jó istenit, húsz perce itt várunk önre! Ha már ilyen jólelkűék vagyunk, hogy engedjük önt beszélni vele, akkor megtisztelhetne azzal, hogy nem várat meg minket! - ordította le a jövevényt, aki többször is meghajolt bocsánatkérés gyanánt, majd felém fordult. Nagyra nyíltak szemeim, amikor megláttam az ismerős, mosolygós arcot.

- Luhan? - álltam volna fel helyemről, de a bilincs eszembe jutotta, hogy oda vagyok kötve az asztalhoz, ami nem mellesleg a padlóhoz volt csavarozva. Drága rendőr uraság is készenlétben állt, mintha fegyvert ragadhattam volna és mindenkit megölhettem volna. Bár gyilkosnak hittek...

- Örülök, hogy látlak! - ült le velem szembe barátom. Én is örültem neki, nagyon, de azt, hogy egyáltalán nem hallottam felőle semmit, az rosszul esett. Mintha nem akart volna meglátogatni. - Jina, ez az ítélet napja, ugye? - bólintottam egyet, majd belegondoltam abba, hogy nem fogok innen kijutni. Nem volt semmilyen bizonyítékom és szerintem Luhannak sem volt. - És... ugye nem igaz ez az egész? - kérdésére felkaptam fejem, hirtelen nem fogtam fel, hogy mit mondott. Hogy merte...

- Te szórakozol velem? - kezdtem el nyugodtan, de éreztem, hogy pillanatok kérdése és kitör a vulkán. - Te tényleg megmerted ezt kérdezni?

- Nem úgy értettem - próbálta menteni, a menthetetlent, ott elásta magát előttem, mikor kinyitotta a száját.

- Nem, mi? Akkor hogyan? Komolyan Luhan, ennyire hülyének nézel? - csaptam az asztalra dühömben, amire egy kicsit megrezzent. - Látom a mocskos szemeidben, hogy kételkedsz az ártatlanságomban! 

- Jina, nyugodj meg! - nemrég, ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy nem félek - e attól, hogy Luhan elpártol mellőlem, akkor természetesen nemmel válaszoltam volna, de akkor olyan haragot éreztem, hogy letagadtam az eddigi összes élményemet vele. 

- Nyugodjak meg? Minek nézel te engem? Hát persze... gyilkosnak.

- Én nem úgy gondoltam! Figyelj, nincs bizonyítékunk, viszont sok dolog ellened szól - ekkor teljesen elgurult az agyam, nem érdekelt a bilincs, hogy oda vagyok láncolva az asztalhoz, hogy egy rendőr van velünk a helyiségben, hogy éppen a legjobb barátom van előttem, nekiugrottam. Kapálóztam felé, amennyire a bilincs engedett, de nem tudtam elérni, mert hirtelen hátra esett ijedtében, majd a földdel volt egy szinten. Haraggal teli hanggal ordítottam a nevét, de az ott lévő férfi gyorsan reagált és lefogott, de nem hagytam magam. Először a lábára léptem, de csak felszisszent a fájdalomtól, majd próbáltam megrúgni nemes tagját, de elvétettem. Azonnal kapcsolt, így egy jól irányzott ütést mért a tarkómra. Nem ájultam el azonnal, csak ráestem az asztalra. Luhan ezt mind végignézte rezzenéstelen arccal, ami csak még jobban feldühített. 

- Azt hiszem, jobb ha távozik - mutatott az ajtó felé a rendőr, majd barátom bólintott és elindult kifelé. Lassan tette meg azt a kis távot, de nem fordult meg, csak elhagyta a szobát. Nevét kiabáltam volna, de az engem ért ütéstől nem tudtam, már nem is bírtam nyitva tartani a szemem, hamar elsötétült minden. 

Fájt, nagyon fájt... És nem a tarkóm, amelyen eltaláltak, hanem a szívem, ami már darabokra hullott. Elvesztettem a családomat, engem vádolnak a megölésükkel és most a legjobb barátom is ellenem fordult. Persze, gondoltam, hogy ennél rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok, de akkor eszembe jutott, hogy még nem hozott döntést a bíróság, bár tudtam, hogy mi várt rám.

Egy széken ébredtem fel, a kezeim össze voltak kötve, a  kötél végét pedig valaki fogta. Lassan realizálódott bennem, hogy hol is voltam, a bíróságon. Amíg ki voltam ütve, addig oda vittek. Több rendőr is volt a folyosón, ami normális esetben nem rémisztett volna meg, de akkor féltem. Féltem, hiszen én voltam a gyanúsított, és nem akármivel vádoltak. A saját családom meggyilkolásával. Egy olyan dologgal, amit meg sem tettem. Reménytelen volt az egész helyzet, csak túl akartam esni rajta. Hátra döntöttem fejemet és mélyen beleszippantottam a levegőbe, de nem kapott túl sok oxigént a tüdőm. 

- Áh, felébredtél - fordult felém az egyik férfi, akinek hangja ismerősen csengett. - Jó is, mindjárt kezdődik - ezzel visszafordult társaihoz. Felnéztem rá, jobban szemügyre vettem és azonnal beazonosítottam különleges ismertetőjelének, a kreol bőrének hála. Azonnal kerestem Dumbot is, hiszen mindig vele volt. Egy távolabbi csoportnál észre is vettem, fapofával ült, míg az ott lévő három férfi valamin nagyon nevettek, ám számára nem lehetett annyira vicces. Meredt előre, valamin nagyon elgondolkodhatott. Szinte elbambultam figyelése közben, így nem vettem észre, hogy ő is engem néz. Mikor felfogtam a helyzetet, gyorsan elkaptam tekintetem. Kínosnak tituláltam az előbbit és próbáltam elvonni a figyelmemet. A kötelet kezdtem el piszkálni, de hamar ráhagytam, mikor megláttam Dumbot, hogy közeledik.
- Mi van haver? Úgy nézel ki, mint egy mosott szar - üdvözölte egyikük, ha egyáltalán annak lehetett nevezni azt.
- Te aztán értesz a felvidításhoz. Amióta Kyungsoot lezárták, rengeteg munkát rám aggatnak - húzta el száját, majd ásított egy orbitálisat. Nem csak a füle volt nagy, hanem a szája is. - És te - mutatott a kreol bőrű férfire -, cseszel nekem segíteni!
- Nem az én társam volt az a szerencsétlen! - semmitmondóan megvonta vállát, ami Dumbonak nem tetszett. Jó lett volna tudni, hogy kiről beszélnek és, hogy mi történt vele, de úgysem mondtak volna nekem semmit.
- De most már te vagy! Az istenért, nagyon örülök, hogy ilyen ribancokra kell vigyáznod, nekem meg állandóan abban a rohadt autóban kell kergetőznöm hülyéket üldözve! - nagyot néztem kijelentésén. Én, mint ribanc? Nem tudtam, hogy felháborodjak, vagy nevessek a helyzeten, de kicsúszott egy kis kacaj az ajkaim között. - Neked meg mi a bajod? - fordult felém, amire kicsit hátrahőköltem. Közelebbről ijesztőbbnek tűnt, pedig nagy, szétálló fülei vicces külsőt kölcsönöztek neki.
- Nem vagyok ribanc... - motyogtam az orrom alatt, úgy, hogy ne hallják meg. Szúrós pillantásokat váltottunk egymással, de barátja próbálta oldani a helyzetet.
- Nyugalom Chanyeol - végre megtudtam a nevét -, még a végén téged is megöl! - erre mindenki elnevette magát, én pedig szégyenemben lejjebb csúsztam a székben. Már megint olyat mondtak rám, ami nem volt igaz. Idegesítő volt.
- Nem én követtem el...
- Jah, én meg Michael Jackson vagyok, csak feléledtem! - újabb röhögőroham söpört végig a társaságon. Forrt bennem a düh, de gondolhattam volna, hogy az övéké lesz az utolsó szó. Miért is hittek volna nekem? Luhannak igaza volt, minden ellenem szólt, de nem mertem bevallani magamnak. Túl sok volt nekem az eddig történtek, és még nem estem túl a nehezén, ami megpecsételheti a sorsom.

- Mikor kezdődik a tárgyalás? Haza akarok menni! - elégedetlenkedett a kreol bőrű.

- Nem mész te sehová! Ma te fogod elvállalni a túlórát! - kapta ki kezéből Chanyeol az engem fogva tartó kötelet, majd meghúzta, hogy álljak fel, amit meg is tettem.

- Mit csinálsz? - nézett rá értetlenkedve, de nem válaszolt, inkább elindult a folyosón maga után vonszolva engem. 

- Hova visz? 

- Nem igaz, hogy senki sem vette észre, hogy jeleztek. A tárgyalás mindjárt elkezdődik - vagy csak valamilyen indokot ki kellett találnia, bár nekem mindegy volt, hogy melyik bunkóval voltam. 

- Nem figyeltem...

- Hát ez az! Senki sem figyel! - kelt ki magából, nagyon örültem, hogy rajtam vezette le dühét. Ennél már a barátja is jobb volt.

- Ne rám legyen dühös! - vágtam vissza, amit lehet, hogy nem kellett volna. Megtorpant, majd izzó szemekkel ökölbe szorította kezeit. Talán megütött volna, talán nem, de nem tette, mivel a távolban megjelent három férfi. Gyorsan rendezte vonásait, elővette szebbik arcát.

- Park Chanyeol, régen volt - biccentett neki a középső, akit Kim Junmyeonnak hívtak a névtáblája szerint. 

- Régen. Nem túl sok ehhez hasonló ügyet kapok. 

- Szerintem most sem vagy érdekelt a dologban - bökött felém. - Nem értem az embereket. Ilyen lányokból is gyilkosok lesznek...

- Megszokhattad volna - vont vállat Dumbo, én meg csak álltam, mintha tényleg rosszat tettem volna. - A rendőrök többsége meg semmit sem csinál! 

- Régebben pedig elégedett voltál - mosolyodott el gonoszul, szinte biztos voltam benne, hogy célozni akart valamire.

- Hát persze, amíg huszonkét évre nem dugtad börtönbe a társamat.

- A gyilkosság a legnagyobb bűn, még ha a személy csak segédkezett benne. Gondolom - nézett rám elítélő arckifejezéssel -, ezt ön is tudja - nem reagáltam kijelentésére, hiába mondtam volna bármit is, nem ért volna semmit sem. - Na jó, kezdjünk neki! - ment el mellettünk, mi pedig követtük őt. Úgy éreztem, hogy ellene nem lesz esélyem... és milyen igazam volt.

Szörnyű, katasztrófa... Sírva jöttem ki a teremből, volt is miért itatnom az egereket. Az ügyvédem, akit nem én választottam ki, nem erőltette meg magát, de hiába lett volna próbálkozni. A sorsom már el volt döntve.

- Istenem, fejezd már be! Gondolkoztál volna a gyilkosság előtt! - vigasztalónak nem mondható szavaitól csak még jobban hullani kezdtek könnyeim. Nem várhattam el, hogy szépeket mondjon bárki is, hiszen gyilkosnak hittek, de a büntetés, amit kiszabtak rám, teljesen tönkre tette életem. Senkire sem számíthattam. Eszembe jutott az öngyilkosság, de nem lett volna értelme, csak a megfutamodás jelképe lett volna. 

A börtönben nyomozni nem tudtam, vagyis csak azt hittem... Sok időm volt, mivel életfogytiglant kaptam.

Második fejezet

      Két hét... Ennyi idő telt el azóta, hogy családomat meggyilkolták. Szerettem volna azt hinni, hogy csak egy álom volt, de nem az volt. Úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, annak ellenére, hogy Luhan mellettem volt. Igen, ő szállásolt el, ő tartotta bennem a lelket, ami csak egy kis cérnán lógott. Az olló vészesen közel volt, hogy végleg elvágja azt, de barátom mindig távol tartotta tőle, amiért hálás voltam neki. Akármennyire próbált segíteni, én mindig úgy néztem ki, mint egy hulla, legtöbbször el sem hagytam a házat, ha nem volt muszáj. Túl sokáig vártam a válaszra, hogy ki ölte meg őket. Byun rendőrkapitány csak pár napot mondott, erre heteket kaptam. Már tartottam attól, hogy nem csak hetek maradnak.

      Egyszerűen a türelmem elfogyott, amit az idegállapotomon is észre lehetett venni. Nem bírtam tovább, el kellett mennem a házunkhoz. 

- Hova ez a nagy sietség? - már az ajtóban álltam, mikor Luhan karba tett kézzel tette fel a kérdést. 

- Meg akarom tudni, hogy ki tette. Nem is értem, hogy miért nem értesített még semmiről - puffogtam orrom alatt, majd átléptem a küszöböt, és becsaptam az ajtót, nem törődve azzal, hogy lett volna neki még mondandója. 

- Meg vagy őrülve? - ordított utánam, miközben próbálta magára erőszakolni a cipőjét. Elég vicces látványt nyújtott, a járókelők jót szórakoztak rajta. - Olyan gonosz vagy! Úgy ott hagyni engem... 

- Én inkább azzal foglalkoznék, hogy ne én legyek az internet új poénja - böktem egy fiatal társaság felé, akik nevetve mutogatták egymásnak az előbb szerencsétlenkedő barátomról készült képeket.

- Legalább híres leszek.

- De milyen áron... - számomra nem volt mindegy, hogy hogyan tapasztaltunk meg bármit is. Nem úgy képzeltem el a teljes lelki összeomlást, mint ahogyan megtörtént. Más esetben a családom támaszt nyújtott volna, segített volna átvészelni a dolgot. 

- Egyébként, egy ilyen nagy gyilkosság megfejtése sok időt igényel, szerintem várnunk kéne még a válaszra.

- Próbálkozz csak lebeszélni a dologról... - felháborító volt a számomra, hogy ha rajta múlt volna, csak ölbe tett kézzel várt volna. Nem, inkább felfoghatatlan volt.

- Én csak azt mondom, ha oda mész, akkor hátráltatod a nyomozást! - megtorpantam, többször lejátszódott fejemben a mondata. Feldühített, legszívesebben egy pofonnal illettem volna tökéletes arcát, hogy látszódjon, mekkora egy bunkó állat volt akkor, de türtőztettem magam.

- Figyelj, nem kértem a véleményed! - nem néztem rá, abban a helyzetben jól is tettem. - A családomról van szó, alap dolog lenne, hogy értesítsenek mindenről! Végig vittem a rendőrakadémiát, ezek után a képembe mersz mondani ilyet? - végre felvettem vele a szemkontaktust. Nem láttam rajta semmit, kifejezéstelen arccal állt előttem, ami felnyomta bennem a pumpát. - Tudod mit? Hagyjuk az egészet... - gyors léptekkel indultam el. Először nem hallottam lépteit, de az utca végére érve hirtelen felbukkant mellettem. Kérdőn pillantottam rá, de ő csak mosolygott. Hogy mosolyoghatott olyan helyzetben? Érthetetlen volt...
      Csöndben tettük meg az út hátralévő részét, de már az elején furcsálltam a dolgot, főleg akkor, amikor a lakásunk elé értünk. Sehol nem volt egy rendőr, mintha semmi sem történt volna. Semmilyen tábla nem figyelmeztetett arra, hogy itt gyilkosság történt, még az elkerítés is eltűnt. Elfogadhatatlan volt az, amit tettek! Akár akkor, akár korábban mentek el, jogom lett volna tudni a dologról.

- Hova tűntek? - tette fel Luhan a kérdést, amin törtem a fejem. Nem válaszoltam rá, nem is tudtam volna, helyette előkaptam a kulcsom, amit mindig magamnál tartottam, majd az ajtó elé léptem. - Várj! - ijedtemben kiejtettem kezemből a tárgyat, idegesen néztem hátra. - Mi van, ha még visszajönnek? Észre fogják venni. 

- Ne szórakozz! Ha visszajönnének, akkor le lenne zárva a hely! - kezdett nagyon idegeimre menni az óvatossága, ami mostanában jelent meg nála. Mintha távol akart volna tartani a házunktól. 

- Én csak mondtam - védekezően felemelte kezeit, amire szemforgatás volt a válaszom. Felvettem a kulcsot, majd próbáltam elfordítani a zárban, de nem jártam sikerrel. - Mi van? - jött mellém Luhan, aki látván, hogy ügyetlenkedek, eltolt és ő próbálkozott tovább, de beletörte a kulcsot. 

- Te szerencsétlen! - adtam neki egy tockos, amire mérgesen rám nézett. Kétségbeesetten akartam a darabjait összeilleszteni, de én is tudtam, hogy nem javíthattam meg. 

- Bocs már! Szerinted direkt csináltam? - akadt ki rajtam, miközben tarkóját simogatta. - Aish! Ez fájt! - nem vettem róla tudomást, jobban izgatott a tény, hogy nem tudtuk kinyitni az ajtót. Első látásra nem változott semmi, de jobban megnézve láttam, hogy ki volt cserélve a zár. 

- A rendőrök tehették? - gondolkodtam hangosan, amire Luhan felkapta a fejét.

- Mit?

- A zár - mutattam oda -, ki van cserélve - közelebb hajolt, majd megvonta a vállát.

- Nekem ugyan annak tűnik, de semmi okuk nem volt ezt tenni - itt ugrott a majom a vízbe! Ez volt a gond! Ők nem tehették, egyébként is, úgy emlékeztem, hogy a kilincs le volt törve, maguktól meg nem rakhattak egy másikat a helyére, nem voltak olyan jószívűek.

- Hé, ti ott ketten! - egyszerre dermedtünk meg a meglepettségtől. Lassan fordultunk hátra. Aggodalomra adott okot az, hogy két rendőr szólított meg minket. Szerencsétlen barátom még magára is mutatott. Legszívesebben letagadtam volna mindent vele kapcsolatban. - Igen, te és a barátnőd. Látsz rajtatok kívül még valakit a közelben? - a társa jót nevetett a helyzeten, de nem láttam rendesen az arcát, mivel a vezető ülésben ült, és a hozzánk beszélő eltakarta. - Ne legyél ennyire sügér, barátom! - szállt ki az autóból. - Inkább fogd a kis barátnődet, és szálljatok be az autóba! - nyitotta ki nekünk az autót, de eszünk ágában sem volt beülni.

- Várjon, itt valami félreértés történt. Tudja, én itt lakom, és-

- Jah, én meg a tökös gyerek pasija vagyok. Na, befelé! Szökésen meg ne gondolkozzatok, mert meg van töltve a fegyverem! - kezdett ijesztővé válni a helyzet, de még mindig bíztam abban, hogy megúszhatjuk a dolgot.

- Kérem, itt lakom. Csak beletört a kulcs a zárba.

- Nekünk jeleztek, hogy ebbe a házba be akarnak törni, szóval toljátok ide a seggeteket és üljetek be! - Luhannal egymásra néztünk. Bólintással jelzett, hogy ne ellenkezzünk, úgy is mi jártunk volna rosszul. 

      Az járműben tördelni kezdtem ujjaimat, nem így képzeltem el az első rendőrautós élményemet. A hátsó ülésen ülve félelmetes volt, de rá kellett jönnöm, hogy csak én izgulok, Luhan teljesen nyugodt volt. Előttünk a két rendőr meg kifejezetten jókedvűek voltak, nem zavartatták magukat. Kicsit ismerős volt a hangjuk, így a visszapillantó tükörben fürkészni kezdtem arcukat. Azonnal eszembe jutott a vizsgámon lévő két férfi, akik jóízűen nevettek rajtam, és nagy ,,szerencsémre" ők voltak azok. 

- Remek... - adtam tudtukra elégedetlenségemet, amire elhallgattak.

- Valami probléma van? - fordult hátra fekete hajú, akinek a bőre is sötétebb volt a megszokottnál.

- Semmi... - motyogtam orrom alatt a választ, ami nem volt az ínyére, így egy fintor kíséretében megvonta vállát. Tovább folytatták beszélgetésüket, ami idegesített, főleg, hogy olyan hangosan tették, hogy a saját gondolataimat sem hallottam. Rosszabbak voltak, mint két lány, akiknek be nem állt szájuk. 

- Félsz? - hajol közel hozzám Luhan, hogy csak én halljam kérdését. 

- Nem, de eléggé kellemetlen a dolog... - kifújtam tüdőmből a beszorult levegőt, legszívesebben eltöröltem volna azt a napot.

- Segítsek bevinni őket? - állította le a motort Dumbo, de társa leintette.

- Egyedül is menni fog - ezzel kiszállt az autóból, majd nálam kinyitotta az ajtót. - Pattanjatok ki, nem érek rá egész nap! - engedelmesen tettem azt, amit mondott, jól is jött, hogy a kapitányságra behoztak. Byun Baekyhunt úgy is kérdőre akartam fogni.

      Bevezetett minket egy szobába, amelyben csak egy asztal volt középen. Tudtam, hogy ki akartak kérdezni, és azt is tudtam, hogy ártatlanok vagyunk, de még is rossz érzésem támadt. 

- Nem kell aggódnod, hamar kijutunk innen! - tette kezét a vállamra bíztatásul Luhan. Hittem neki, de nem nyugodtam meg. Valami azt súgta, hogy még sem lesz olyan könnyű, mint azt gondoltuk. 

Kis idő telt el, miután elhagyta a helyiséget a sötét bőrű, de soknak tűnt. Nekem kellett volna valakit kikérdeznem, és nem fordítva. Nem bírtam egy helyben maradni, így felálltam a székről és járkálni kezdem, de amikor kinyitódott az ajtó, gyorsan visszaültem. Kíváncsian pillantottam a jövevényre, de mikor megláttam, hogy ki, meglepődtem. 

- Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra, Park Jina - Byun rendőrkapitány nyugodt hangnemben beszélt. 

- Én sem.

- Azt hiszem - fordult Luhanhoz - te elmehetsz - mindkettőnk arcára kiült a meglepettség, főleg az enyémre. 

- De hát-

- Azt mondtam kifelé! A betöréses ügy eltörölve - értetlenül álltam a dologhoz, de akkor esett le, hogy a gyilkosságról akar beszélni. Luhan rám nézett, én pedig bólintással jeleztem, hogy menjen ki. Lassan haladt a kijárat felé, mielőtt elhagyta volna a szobát, hátra fordult, de Byun tekintete kizavarta őt.

- Térjen a lényegre!

- Várjon, kell itt a körülírás is! - intett le, hogy legyek türelmes. Helyet foglalt velem szemben, majd egy sóhajt hallatott.

- A két hét alatt a testeket átvizsgáltuk. Mindegyiken huszonhárom darab szúrás van, a testvéred testét még nem találtuk meg. Kegyetlen mészárlás volt, és igazából gondosan el is takarította a gyilkos a nyomokat. Ámde, egyvalamit nagyon elszúrt - az asztal alól elővett egy zacskót, amiben egy kés volt. - A gyilkos fegyvert a helyszínen hagyta, és szerencsétlen ember, az ujjlenyomata rajta volt - lengette meg előttem a tárgyat. Ekkor vált gyanússá a helyzet.

- Mire akar kilyukadni? - tettem fel a száz pontos kérdés, amire csak elmosolyodott.

- Tudja nagyon jól, hogy miről beszélek, Park Jina.

- Nem, nem tudom! - egyre ijesztőbb lett, úgy éreztem magam, mintha fojtogatnának.

- Nekem kell kimondanom? Hát legyen... - közelebb hajolt hozzám, farkas szemet néztünk egymással, majd mikor látta, hogy álltam a sarat, visszadőlt. - Minden bizonyítékunk ön ellen szól, azaz, ön ölte meg a családját - azt hittem, hogy rosszul hallottam, és bár az lett volna. Legszívesebben a képébe nevettem volna, hogy jó poén volt, de túl komolyan ült ahhoz, hogy vicc legyen az, amit mondott. 

- Várjon! Azt hiszik, hogy én voltam? - válasz helyett csak bólintott. - Nem lehettem én! Akkor vizsgázni voltam! 

- Ezzel tisztában vagyunk, de összeadtuk az oda és vissza vezető utat, és így is kényelmesen vissza tudtál érkezni a vizsgádra. Persze azt is tudjuk, hogy későn értél a felmérésedre, és hogy autóval közlekedtél.

- Fogja fel, nem én voltam! - kikeltem magamból, az asztalra csaptam dühömben, de mikor megláttam, hogy csóválja a fejét, bátorságom eltűnt, helyébe a félelem lépett. 

- Majd a bíróságon kimagyarázza magát - vonta meg a vállat, majd mint aki jól végezte dolgát, felállt, és elhagyta a helyiséget. Nem tudtam feldolgozni, hogy engem vádoltak. Egyszerűen nem értettem, hogy miért engem. Egyáltalán hogyan került az ujjlenyomatom a késre? Miért nem hitt nekem? Nem akartam börtönbe kerülni, én rendőrnek készültem, nem egy tömlöcben volt a helyem, hanem kint az utcán. Reménykedtem a lehetetlenben, hogy csak egy álom volt, de nagyon is valóságos volt a dolog  főleg akkor, amikor bilinccsel a kezemen vezettek el. Luhan kérdőn nézett rám, próbált közel kerülni hozzám, de útját állták. 

      Megállt az idő, mintha süket lettem volna, nem hallottam semmit, csak az előttem sétáló férfit láttam. Elkezdődött a pokol a számomra...