Ötödik fejezet

Szánalmas... Egy utolsó börtöntölteléknek éreztem magam. Kezdett felemészteni belülről egy érzés, ami elviselhetetlen volt. Egy érzés, amely lassan alakult ki, de annál nagyobbat pusztított. Minden napot végig szenvedtem vagy a magány, vagy a bezártság miatt. Nem voltam klausztrofóbiás, de néha úgy tűnt, mintha a falak közelítenek egymáshoz. Azt hittem, hogy meg fogom szokni a börtöni légkört az ott lévő emberekkel együtt, de ahogyan mindenki hajtogatta nekem gyerekkoromban : Hinni a templomban kell. Milyen igaz volt! Istenhez való imádkozást feleslegesnek tartottam, úgy sem kaptam volna választ. Egyébként is, sosem voltam nagy hívő, így még több okom volt arra, hogy ne guggoljak le az ablak elé és, hogy ne tegyem össze kezeimet. 

Agyamban túl sokszor fordult meg egy szó : az öngyilkosság. Hiába ígértem meg magamnak, hogy bebizonyítom ártatlanságomat, egy börtönben ezt hogyan tehettem volna meg? Állandó felügyelet alatt álltam, de nem csak én, mindenki. Nem volt olyan mozzanatom, amelyet nem követtek volna nyomon. Sajnos a tusolás is beletartozott. Nem is volt kedvem ahhoz az eljáráshoz, de mocskosan sem szerettem volna magamat érezni. 

A helyszínen kellett volna nyomoznom, de akkori helyzetemben egy árva bizonyítékot sem szerezhettem. Segítségemre nem volt senki, lelki állapotom nem is tette lehetővé, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Luhanra kellett volna támaszkodnom, de őt elvesztettem, így nem maradt egy ember sem, akiben megbízhattam volna. 

Persze, felmerült bennem egy kérdés : Mi van az újonnan megismert személyekkel? Minden héten találkoztam velük, jó embernek tűntek, de mégsem nyerték el a tetszésem. Olyan idegenek és furcsák voltak a számomra. Nem értettem, hogy hogyan tudtak olyan pozitívan állni a helyzethez. Börtönben voltunk, könyörgöm! Hab a tortán az életfogytigtan volt, egyel több okom volt arra, hogy értetlenkedjek. Lehet, hogy valahonnan drogot szereztek és állandóan a szer hatása alatt álltak. Persze, újabb dilemma : Akkor miért nem vették észre az őrök? Egyszóval, lemondhattam erről a felvetésemről. Akkor mi lehetett a válasz? Ezt csak ők mondhatták meg, de addig titkoltak nekem mindent, míg én nem nyíltam meg nekik, amit nem akartam, de kíváncsiságom erősebb volt, mint a józan eszem.

Több hónapos szenvedés után sem tudtam megszokni a bezártságot és kezdtem megőrülni. Feszegettem a határok, a börtönőrök agyára mentem. Néha, mintha egy másik személy lettem volna, de tudatomnál voltam. Nem ismertem magamra és ez megijesztett. Meg volt az oka az aggodalmamnak : Ha tovább folytattam volna a szörnyű viselkedésemet, lemondhattam volna a "szabadságomról". 

Szerencsémre Colossal és társával nem hozott össze a sors, így valamelyest nyugodtabb voltam, már ha az éjszakai kirohanásaimat annak lehetett nevezni. Mert hát nem az volt a bajuk, hogy beszólogattam, el ment a fülük mellett, hanem az éjféltől kezdődő ordibálásaim verték ki a biztosítékot. Egyre többször hallottam, hogy : "Ha így folytatja, megy az elkülönítőbe!", de foglalkoztam én vele? Minek is kellett volna? Nekem már mindegy volt, hogy hova visznek. Akárhogy néztem a helyzetemen, a példás magaviselet nem segített volna. Így is bennem volt egy hang, ami állandóan csak engem hibáztatott. Miért nem voltam én is ott? Rendőrnek készültem, felfigyelhettem volna a gyanús dolgokra. És nem... Az volt a sorsom, hogy az önsajnálatomba dögöljek meg. Milyen szép halál lett volna, pont nekem való. Az utóbbi időben verejtékezve és a sírás határán ébredtem, ami kezdett unalmassá válni. Rengeteg lehetőség megfordult a fejemben, hogy hogyan vethetnék véget a szenvedésnek. Legelső variáció - egyben a legkönnyebb is - az öngyilkosság. Meg lettek volna az eszközeim, egy egyszerű kés vagy egy kötél is elég lett volna. Nem tudom, hogy mi állított meg az utolsó pillanatban, hogy elvágjam a torkom vagy, hogy felakasszam magam, de nem tettem meg. Helyette sírva a földre rogytam és adtam az őröknek egy újabb okot, hogy az elkülönítőbe vessenek.

Miért is teszem ezt magammal? Tudtam, hogyha helytelenül cselekszem, akkor a már tönkretett életem csak még rosszabb lesz, de mégis... Abban az elkeseredett helyzetben nem úgy viselkedtem, mint ahogy szerettem volna. 

És most jön az a kérdés, amiért begolyóztam, ami miatt elvesztettem az eszem : Ki ölte meg a családom? Számomra senki sem jöhetett szóba, mivel nem volt túl sok ismerősöm és akikkel szóba álltam, azoknak nem volt okuk ilyesmit tenni. Egyáltalán miért ölnek? Szüleim jó életet éltek, főleg édesanyám. Társaság kedvelő volt, kiskoromban rengetek partit tartott, ám abbahagyta ezt a remek szokását, amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Visszafogottabb lett, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Nem értettem a haláluk okát, főleg nem nővéremét. Mit keresett ott? Alig volt otthon, járta a világot, erre pont akkor volt a házunknál, amikor nem kellett volna. Legalább ő megmaradhatott volna nekem. A legfurcsább az egészben, hogy csak az egyik végtagja volt a helyszínen. Hova vihette az elkövető a testét? Mire kellett neki? Egyáltalán egyedül vagy többen voltak?

Túl sok kérdés kavargott a fejemben, meg is fájdult a sok gondolkodástól, de nem tudtam kiüríteni az elmém. Idegesen túrtam a hajamba, elegem volt az életből. 

- Miért? - éreztem, ahogyan végig folynak az arcomon a könnycseppek; újra sírtam. Nevetni kezdtem magamon, egy kívülálló elkönyvelhetett volna őrültnek, talán az is voltam. Vicc volt az egész. Persze, hamar eltűnt a mosolyom, mikor megláttam a cellám ajtajában Dumbót. Hangosan felsóhajtottam, gyorsan rendeztem arcvonásaimat. Szótlanul lépett be, még csak annyit sem mondott, hogy "Kapd be!". Nem is volt kedvem szóba elegyedni vele, szóval nem nagyon bántam a csöndet. Egyszerűen rám rakta a bilincset, majd húzni kezdett maga után. Nem számítottam semmi rosszra, így nem izgultam, csak nyugodtan sétáltam mögötte.

- Sírtál? - hirtelen jött kérdése hallatán megtorpantam. Ő is megállt, de nem nézett rám. 

- Nem - adtam egy rövid választ, amire gúnyosan felnevetett. Kérdő pillantást vetettem hátára. 

- Ennél azért azt hittem, hogy többet tudsz! - egy helyben állt, mintha csak magában beszélt volna. Itt az igazi Colos...

- Hinni a templomban kell! - morogtam az orrom alatt, amit nagy "meglepetésemre" meghallott. 

- Nem vagyok vallásos - válla fölött hátra pillantott, gonosz mosolyt villantott felém, majd megrángatta a bilincset jelezve, hogy nem érünk rá. Mulatságosnak találta a helyzetet, bárcsak én is nevettem volna rajta. Meg voltam áldva vele, mintha direkt rám küldte volna valaki azzal a paranccsal, hogy kergessen az őrületbe. Sikert könyvelhetett el, mert a hajamat téptem a puszta látványától is. Amilyen magas volt, olyan kicsi aggyal rendelkezett. Reméltem, hogy újabb hónapok telnek majd el anélkül, hogy látnám őt. 

- A te érdekedben mondom, ne csinálj semmi hülyeséget! Egy hajszál választ el az elkülönítőtől - bilincs levétel közben beszélt hozzám, normális helyzetben megfogadtam volna tanácsát, de egyáltalán nem nevezhettem normális helyzetnek azt, amiben voltam.

- Köszönöm, hogy aggódik értem, de fölöslegesen teszi - vontam meg a vállam, nem érdekelt, hogy mit gondolt rólam, csak az izgatott, hogy tűnjön el a szemem elől. 

- Ribanc... - szitkozódott halkan, de nem annyira, hogy ne halljam meg. Biztos voltam benne, hogy direkt is csinálta. Nem vettem zokon azt a "szép" szót, amivel illetett, egyszerűen elengedtem a fülem mellett. 

Rutinosan léptem be az étkezdébe, a szokásos társaság már az asztalnál ült. Mikor megláttak, azonnal elcsöndesedtek. Tudtam, hogy én voltam a téma, de nem kérdeztem rá, helyette helyet foglaltam és szótlanul vártam, hogy megszólaljanak. Nem volt kedvem kinyögni egy árva szót sem, Dumbo idegeimen való táncolása megtette a hatását.

- Mi ez a komor tekintet? - D.O szólalt meg először, amire nem válaszoltam, csak megvontam a vállam.

- Az őrök újra csesztetni kezdtek? - szállt be a beszélgetésbe Sehun is, így kénytelen voltam kinyitni a számat.

- Mondhatni...

- Ejj, téged ma nagyon felhúztak! - dőlt hátra a székében a legfiatalabb. Ha így folytatja, a végén még ő is felidegesít.

- Park Chanyeolt nem bírod, ugye? - a törpére pillantottam, nagy kerek szemei sejtelmesen néztek rám. Olyan kérdést tett fel, amely felkeltette az érdeklődésem.

- Honnan tudtad? - egyre gyanúsabbá vált számomra D.O személye. Mindig mindent tudott, állandóan meglepett frappáns válaszaival, mintha nem is börtönbe való lett volna. Úgy, ahogy én sem. 

- Tudok egy-két dolgot - újabb megválaszolatlan kérdéssel álltam szemben : Honnan szerzett tudomást mindenről? 

- Kicsit kezd elegem lenni a titkolózásból... - könyököltem az asztalra türelmetlenül, de pont akkor szolgálták fel az ebédet, így ki kellett egyenesednem.

- Valamiben megállapodtunk. Amíg nem nyílsz meg előttünk, addig mi sem.

- Hölgyeké az elsőbbség, mi? - idegesen az ételembe szúrtam a villám, amire Sehun felkapta a fejét.

- Mit ártott neked az a csirke? - nevette el magát, ami még jobban felidegesített. 

- Hogy tudsz te nevetni? Egyáltalán, hogy vagytok képesek mosolyogni? - kezdtem el egyre hangosabban beszélni, éreztem, hogy az eddig szunnyadó vulkán ki fog törni. - Egyedül Xiumin néz ki normálisan. Egy kibaszott börtönben vagyunk! - nagyot csapva az asztalra álltam fel, aminek hatására minden szem rám szegeződött. 

- Nyugodj le! Ha így folytatod, az őrök figyelmét is felkelted, inkább ülj le! - szólt rám komolyan D.O, amire nem tudtam reagálni. Nem értettem, hogy hogyan lehetett olyan nyugodt. Ökölbe szorítottam kezeimet, makacsságom miatt ellenálltam. - Azt mondtam, ülj le! - hangosabban és ellentmondást nem tűrően szólalt meg. Szemforgatva ültem le, nem tetszett az, hogy a helyzetből én jöttem ki rosszul. - Tudjuk, hogy még nem voltál képes megszokni az itteni környezetet, de ez a viselkedés elfogadhatatlan. Utálom ismételni magam, de az őrök felfigyelhetnek rád! - be kellett vallanom, hogy igaza volt. Dumbo is figyelmeztetett, ám én nem foglalkoztam vele. És tessék, egy újabb ember is kioktatott.

- Nem fogom megszokni... soha! - keresztbe tett kézzel duzzogtam tovább, úgy éreztem, hogy a világ ellenem volt.

- Te lány... Kíváncsi vagy a titkainkra, mi? - nézett mélyen a szemeimbe, mintha tudta volna, hogy mire gondoltam. - Itt a lehetőség, hölgyeké az elsőbbség! - idegesen pillantottam hol D.O-ra, hol Sehunra. Xiumin még mindig csendben ült, vártam, hogy ő is megszólaljon, de várhattam. 

- Nem akarok beszélni róla... - fordítottan el a fejemet, majd végre az ételemhez nyúltam, ami már rég kihűlt.

- Figyelj, tudom, hogy nem azért vagy itt, mert elkövettél valami hatalmas bűnt - egyre jobban felcsigázott a tudat, hogy ő sok dolgot tud rólam, de én róla semmit, így nagy tétovázás közepette szólásra nyitottam szám. 

- Legyen... - nagy levegőt vettem, mintha bárki elszívhatta volna előlem, majd folytattam. - Így van, teljesen oktalanul kerültem ide. Hármas gyilkosság vádjával tartóztattak le. Persze, így a jövőmnek vége, az álmomról is lemondhatok... - jó érzés volt végre kibeszélnem magamból az egyik gondomat, ami a szívemet nyomta, bár nem osztottam meg velük túl sok dolgot.

- Eléggé súlyos vád - húzta el száját Sehun. Nem kellett mondani, tudtam anélkül is. Bántó volt, hogy eddig becsületes életemet így bemocskolták. - És van sejtésed, hogy ki tehette? 

- Nem. Se a családom, se én nem tettünk semmi rosszat. Sosem éltem társasági életet, csak egy barátom volt, aki az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy elárul - már a puszta gondolattól is kirázott a hideg. Luhanból egy életre elegem volt. Jobban megérdemelte volna, hogy inkább őt csukják le helyettem. 

- És mi van, ha ő az? - ijedten pillantottam a hang irányába, nem akartam hinni a fülemnek. Xiumin semmitmondó szemei egyenesen rám néztek. Kérdőn pillantottam rá egyrészt, mert nem értettem a kérdését, másrészt, mert csodálkoztam, hogy hosszú hallgatás után végre kimondott egy mondatot.

- Mármint, hogy a barátja követte el az egészet? - tette érthetőbbé az előző kérdést D.O. Bólintást kapott válaszként. - Az meglehet, de ha a barátodnak nevezted őt, akkor miért tett volna ilyet?

- Mindenkinek lehet hátsó szándéka - Xiuminnak többször kellett volna megszólalnia, olyan dolgokat mondott, amik sosem jutottak volna az eszembe. 

- De Luhan nem olyan! Kiskorom óta ismertem őt, senkinek sem tudna ártani - nem értettem, hogy miért védtem őt, talán megszokásból. Mindig számíthattam rá, s ő rám, így mindig kiálltunk egymás mellett.

- Nem tudhatod. Egy olyan ember is hátba támadhat, akiről nem gondoltad volna - hunyta le szemeit D.O, ami gyanús volt a számomra. Arcmimikája nem változott, de tudtam, hogy rossz dolgokra emlékezett vissza.

- Nagyon tapasztaltan beszélsz... 

- Sajnos igen. Engem is szépen átvertek, ahogyan téged is, csak kicsit más szituációban - egyre érdekesebbé vált a beszélgetés, így újabb kérdéseket tettem volna fel, de az ajtók kinyíltak, rajtuk pedig az őrök léptek be, élükön Colossal.

- Na ne szórakozz velem... - adtam hangot elégedetlenségemnek, amit Dumbo mosollyal fogadott. 

- Szerencséd van, nem kell elviselned engem.

- Csak nem karácsony van? - jelent meg nekem is egy görbület az arcomon szavai hallatán. Ennél jobb hírrel nem is szolgálhatott.

- Még nincs, látom elvesztetted az időérzékedet - beszéde közben rárakta a bilincset Sehunra, majd társaira. Előre sajnáltam őket, egy ilyen elviselhetetlen emberrel nem szívesen szívtam egy levegőt. 

- Egy ilyen helyen, ahol egy működő óra sincs... - vontam meg a vállam. Nem hagyhattam, hogy a szócsatát megnyerje.

- Mikor tanulod meg végre, hogy... - vártam, hogy befejezze mondatát, de helyette csak fájdalmasan felszisszent. Nem tudtam, hogy miért, de felfigyeltem D.O szigorú tekintetére. Úgy nézett a magasabbra, mintha le akarta volna szúrni. Nem volt időm rákérdezni a dologra, mert a Colos gyorsan maga után húzta a fiúk pár őr kíséretében. Én sem maradtam egyedül, egy ismerős arc közeledett felém. Nem szólt hozzám, de felismertem sötétebb bőréről: Dumbo társa volt. Szótlanul vezetett a cellámhoz, elkönyveltem volna normálisnak, de rá kellett jönnöm, hogy csak azért volt olyan szótlan és csak azért sétált mögöttem, mert stírölte a hátsómat. 

- Értem már, hogy mit látnak mások benned - bólogatott elismerően, majd elengedett és bezárta a cella ajtaját. - További szép napot! - intett nekem kifejezéstelen arccal.

- Szép, mi? Persze, az lesz... - dőltem sértődöttem az ágyamra. Még hogy szép nap, hülyének néz engem? Újabb ember, aki feldühített, bár úgy gondoltam, hogy nem lesz túl sok bajom vele. "Értem már, hogy mit látnak mások benned." Ismételgetni kezdtem magamban ezt a számomra jelentéktelen mondatot, de kíváncsi lettem, hogy hogyan érthette. Viszont nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, inkább D.O reakcióján gondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül nézett Colosra úgy, ahogy. Valamilyen kapcsolat van köztük, hiszen még a nevét is tudta. Chanyeol... Hülye név egy hülyének. Stimmel.

Újabb kérdés merült fel bennem : Mi közük van egymáshoz? D.O tartozott nekem még magyarázattal, szóval másnap mindent megtudhatok.