Második fejezet

      Két hét... Ennyi idő telt el azóta, hogy családomat meggyilkolták. Szerettem volna azt hinni, hogy csak egy álom volt, de nem az volt. Úgy éreztem, hogy egyedül maradtam, annak ellenére, hogy Luhan mellettem volt. Igen, ő szállásolt el, ő tartotta bennem a lelket, ami csak egy kis cérnán lógott. Az olló vészesen közel volt, hogy végleg elvágja azt, de barátom mindig távol tartotta tőle, amiért hálás voltam neki. Akármennyire próbált segíteni, én mindig úgy néztem ki, mint egy hulla, legtöbbször el sem hagytam a házat, ha nem volt muszáj. Túl sokáig vártam a válaszra, hogy ki ölte meg őket. Byun rendőrkapitány csak pár napot mondott, erre heteket kaptam. Már tartottam attól, hogy nem csak hetek maradnak.

      Egyszerűen a türelmem elfogyott, amit az idegállapotomon is észre lehetett venni. Nem bírtam tovább, el kellett mennem a házunkhoz. 

- Hova ez a nagy sietség? - már az ajtóban álltam, mikor Luhan karba tett kézzel tette fel a kérdést. 

- Meg akarom tudni, hogy ki tette. Nem is értem, hogy miért nem értesített még semmiről - puffogtam orrom alatt, majd átléptem a küszöböt, és becsaptam az ajtót, nem törődve azzal, hogy lett volna neki még mondandója. 

- Meg vagy őrülve? - ordított utánam, miközben próbálta magára erőszakolni a cipőjét. Elég vicces látványt nyújtott, a járókelők jót szórakoztak rajta. - Olyan gonosz vagy! Úgy ott hagyni engem... 

- Én inkább azzal foglalkoznék, hogy ne én legyek az internet új poénja - böktem egy fiatal társaság felé, akik nevetve mutogatták egymásnak az előbb szerencsétlenkedő barátomról készült képeket.

- Legalább híres leszek.

- De milyen áron... - számomra nem volt mindegy, hogy hogyan tapasztaltunk meg bármit is. Nem úgy képzeltem el a teljes lelki összeomlást, mint ahogyan megtörtént. Más esetben a családom támaszt nyújtott volna, segített volna átvészelni a dolgot. 

- Egyébként, egy ilyen nagy gyilkosság megfejtése sok időt igényel, szerintem várnunk kéne még a válaszra.

- Próbálkozz csak lebeszélni a dologról... - felháborító volt a számomra, hogy ha rajta múlt volna, csak ölbe tett kézzel várt volna. Nem, inkább felfoghatatlan volt.

- Én csak azt mondom, ha oda mész, akkor hátráltatod a nyomozást! - megtorpantam, többször lejátszódott fejemben a mondata. Feldühített, legszívesebben egy pofonnal illettem volna tökéletes arcát, hogy látszódjon, mekkora egy bunkó állat volt akkor, de türtőztettem magam.

- Figyelj, nem kértem a véleményed! - nem néztem rá, abban a helyzetben jól is tettem. - A családomról van szó, alap dolog lenne, hogy értesítsenek mindenről! Végig vittem a rendőrakadémiát, ezek után a képembe mersz mondani ilyet? - végre felvettem vele a szemkontaktust. Nem láttam rajta semmit, kifejezéstelen arccal állt előttem, ami felnyomta bennem a pumpát. - Tudod mit? Hagyjuk az egészet... - gyors léptekkel indultam el. Először nem hallottam lépteit, de az utca végére érve hirtelen felbukkant mellettem. Kérdőn pillantottam rá, de ő csak mosolygott. Hogy mosolyoghatott olyan helyzetben? Érthetetlen volt...
      Csöndben tettük meg az út hátralévő részét, de már az elején furcsálltam a dolgot, főleg akkor, amikor a lakásunk elé értünk. Sehol nem volt egy rendőr, mintha semmi sem történt volna. Semmilyen tábla nem figyelmeztetett arra, hogy itt gyilkosság történt, még az elkerítés is eltűnt. Elfogadhatatlan volt az, amit tettek! Akár akkor, akár korábban mentek el, jogom lett volna tudni a dologról.

- Hova tűntek? - tette fel Luhan a kérdést, amin törtem a fejem. Nem válaszoltam rá, nem is tudtam volna, helyette előkaptam a kulcsom, amit mindig magamnál tartottam, majd az ajtó elé léptem. - Várj! - ijedtemben kiejtettem kezemből a tárgyat, idegesen néztem hátra. - Mi van, ha még visszajönnek? Észre fogják venni. 

- Ne szórakozz! Ha visszajönnének, akkor le lenne zárva a hely! - kezdett nagyon idegeimre menni az óvatossága, ami mostanában jelent meg nála. Mintha távol akart volna tartani a házunktól. 

- Én csak mondtam - védekezően felemelte kezeit, amire szemforgatás volt a válaszom. Felvettem a kulcsot, majd próbáltam elfordítani a zárban, de nem jártam sikerrel. - Mi van? - jött mellém Luhan, aki látván, hogy ügyetlenkedek, eltolt és ő próbálkozott tovább, de beletörte a kulcsot. 

- Te szerencsétlen! - adtam neki egy tockos, amire mérgesen rám nézett. Kétségbeesetten akartam a darabjait összeilleszteni, de én is tudtam, hogy nem javíthattam meg. 

- Bocs már! Szerinted direkt csináltam? - akadt ki rajtam, miközben tarkóját simogatta. - Aish! Ez fájt! - nem vettem róla tudomást, jobban izgatott a tény, hogy nem tudtuk kinyitni az ajtót. Első látásra nem változott semmi, de jobban megnézve láttam, hogy ki volt cserélve a zár. 

- A rendőrök tehették? - gondolkodtam hangosan, amire Luhan felkapta a fejét.

- Mit?

- A zár - mutattam oda -, ki van cserélve - közelebb hajolt, majd megvonta a vállát.

- Nekem ugyan annak tűnik, de semmi okuk nem volt ezt tenni - itt ugrott a majom a vízbe! Ez volt a gond! Ők nem tehették, egyébként is, úgy emlékeztem, hogy a kilincs le volt törve, maguktól meg nem rakhattak egy másikat a helyére, nem voltak olyan jószívűek.

- Hé, ti ott ketten! - egyszerre dermedtünk meg a meglepettségtől. Lassan fordultunk hátra. Aggodalomra adott okot az, hogy két rendőr szólított meg minket. Szerencsétlen barátom még magára is mutatott. Legszívesebben letagadtam volna mindent vele kapcsolatban. - Igen, te és a barátnőd. Látsz rajtatok kívül még valakit a közelben? - a társa jót nevetett a helyzeten, de nem láttam rendesen az arcát, mivel a vezető ülésben ült, és a hozzánk beszélő eltakarta. - Ne legyél ennyire sügér, barátom! - szállt ki az autóból. - Inkább fogd a kis barátnődet, és szálljatok be az autóba! - nyitotta ki nekünk az autót, de eszünk ágában sem volt beülni.

- Várjon, itt valami félreértés történt. Tudja, én itt lakom, és-

- Jah, én meg a tökös gyerek pasija vagyok. Na, befelé! Szökésen meg ne gondolkozzatok, mert meg van töltve a fegyverem! - kezdett ijesztővé válni a helyzet, de még mindig bíztam abban, hogy megúszhatjuk a dolgot.

- Kérem, itt lakom. Csak beletört a kulcs a zárba.

- Nekünk jeleztek, hogy ebbe a házba be akarnak törni, szóval toljátok ide a seggeteket és üljetek be! - Luhannal egymásra néztünk. Bólintással jelzett, hogy ne ellenkezzünk, úgy is mi jártunk volna rosszul. 

      Az járműben tördelni kezdtem ujjaimat, nem így képzeltem el az első rendőrautós élményemet. A hátsó ülésen ülve félelmetes volt, de rá kellett jönnöm, hogy csak én izgulok, Luhan teljesen nyugodt volt. Előttünk a két rendőr meg kifejezetten jókedvűek voltak, nem zavartatták magukat. Kicsit ismerős volt a hangjuk, így a visszapillantó tükörben fürkészni kezdtem arcukat. Azonnal eszembe jutott a vizsgámon lévő két férfi, akik jóízűen nevettek rajtam, és nagy ,,szerencsémre" ők voltak azok. 

- Remek... - adtam tudtukra elégedetlenségemet, amire elhallgattak.

- Valami probléma van? - fordult hátra fekete hajú, akinek a bőre is sötétebb volt a megszokottnál.

- Semmi... - motyogtam orrom alatt a választ, ami nem volt az ínyére, így egy fintor kíséretében megvonta vállát. Tovább folytatták beszélgetésüket, ami idegesített, főleg, hogy olyan hangosan tették, hogy a saját gondolataimat sem hallottam. Rosszabbak voltak, mint két lány, akiknek be nem állt szájuk. 

- Félsz? - hajol közel hozzám Luhan, hogy csak én halljam kérdését. 

- Nem, de eléggé kellemetlen a dolog... - kifújtam tüdőmből a beszorult levegőt, legszívesebben eltöröltem volna azt a napot.

- Segítsek bevinni őket? - állította le a motort Dumbo, de társa leintette.

- Egyedül is menni fog - ezzel kiszállt az autóból, majd nálam kinyitotta az ajtót. - Pattanjatok ki, nem érek rá egész nap! - engedelmesen tettem azt, amit mondott, jól is jött, hogy a kapitányságra behoztak. Byun Baekyhunt úgy is kérdőre akartam fogni.

      Bevezetett minket egy szobába, amelyben csak egy asztal volt középen. Tudtam, hogy ki akartak kérdezni, és azt is tudtam, hogy ártatlanok vagyunk, de még is rossz érzésem támadt. 

- Nem kell aggódnod, hamar kijutunk innen! - tette kezét a vállamra bíztatásul Luhan. Hittem neki, de nem nyugodtam meg. Valami azt súgta, hogy még sem lesz olyan könnyű, mint azt gondoltuk. 

Kis idő telt el, miután elhagyta a helyiséget a sötét bőrű, de soknak tűnt. Nekem kellett volna valakit kikérdeznem, és nem fordítva. Nem bírtam egy helyben maradni, így felálltam a székről és járkálni kezdem, de amikor kinyitódott az ajtó, gyorsan visszaültem. Kíváncsian pillantottam a jövevényre, de mikor megláttam, hogy ki, meglepődtem. 

- Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra, Park Jina - Byun rendőrkapitány nyugodt hangnemben beszélt. 

- Én sem.

- Azt hiszem - fordult Luhanhoz - te elmehetsz - mindkettőnk arcára kiült a meglepettség, főleg az enyémre. 

- De hát-

- Azt mondtam kifelé! A betöréses ügy eltörölve - értetlenül álltam a dologhoz, de akkor esett le, hogy a gyilkosságról akar beszélni. Luhan rám nézett, én pedig bólintással jeleztem, hogy menjen ki. Lassan haladt a kijárat felé, mielőtt elhagyta volna a szobát, hátra fordult, de Byun tekintete kizavarta őt.

- Térjen a lényegre!

- Várjon, kell itt a körülírás is! - intett le, hogy legyek türelmes. Helyet foglalt velem szemben, majd egy sóhajt hallatott.

- A két hét alatt a testeket átvizsgáltuk. Mindegyiken huszonhárom darab szúrás van, a testvéred testét még nem találtuk meg. Kegyetlen mészárlás volt, és igazából gondosan el is takarította a gyilkos a nyomokat. Ámde, egyvalamit nagyon elszúrt - az asztal alól elővett egy zacskót, amiben egy kés volt. - A gyilkos fegyvert a helyszínen hagyta, és szerencsétlen ember, az ujjlenyomata rajta volt - lengette meg előttem a tárgyat. Ekkor vált gyanússá a helyzet.

- Mire akar kilyukadni? - tettem fel a száz pontos kérdés, amire csak elmosolyodott.

- Tudja nagyon jól, hogy miről beszélek, Park Jina.

- Nem, nem tudom! - egyre ijesztőbb lett, úgy éreztem magam, mintha fojtogatnának.

- Nekem kell kimondanom? Hát legyen... - közelebb hajolt hozzám, farkas szemet néztünk egymással, majd mikor látta, hogy álltam a sarat, visszadőlt. - Minden bizonyítékunk ön ellen szól, azaz, ön ölte meg a családját - azt hittem, hogy rosszul hallottam, és bár az lett volna. Legszívesebben a képébe nevettem volna, hogy jó poén volt, de túl komolyan ült ahhoz, hogy vicc legyen az, amit mondott. 

- Várjon! Azt hiszik, hogy én voltam? - válasz helyett csak bólintott. - Nem lehettem én! Akkor vizsgázni voltam! 

- Ezzel tisztában vagyunk, de összeadtuk az oda és vissza vezető utat, és így is kényelmesen vissza tudtál érkezni a vizsgádra. Persze azt is tudjuk, hogy későn értél a felmérésedre, és hogy autóval közlekedtél.

- Fogja fel, nem én voltam! - kikeltem magamból, az asztalra csaptam dühömben, de mikor megláttam, hogy csóválja a fejét, bátorságom eltűnt, helyébe a félelem lépett. 

- Majd a bíróságon kimagyarázza magát - vonta meg a vállat, majd mint aki jól végezte dolgát, felállt, és elhagyta a helyiséget. Nem tudtam feldolgozni, hogy engem vádoltak. Egyszerűen nem értettem, hogy miért engem. Egyáltalán hogyan került az ujjlenyomatom a késre? Miért nem hitt nekem? Nem akartam börtönbe kerülni, én rendőrnek készültem, nem egy tömlöcben volt a helyem, hanem kint az utcán. Reménykedtem a lehetetlenben, hogy csak egy álom volt, de nagyon is valóságos volt a dolog  főleg akkor, amikor bilinccsel a kezemen vezettek el. Luhan kérdőn nézett rám, próbált közel kerülni hozzám, de útját állták. 

      Megállt az idő, mintha süket lettem volna, nem hallottam semmit, csak az előttem sétáló férfit láttam. Elkezdődött a pokol a számomra...