Negyedik fejezet

Meg kellett barátkoznom a helyzetemmel. Nem lehettem szabad, lemondhattam az álmomról, egyszóval, tönkre ment az életem. Meg lehetett szokni már, hogy a jókat, az ártatlanokat büntették, de nem gondoltam volna, hogy én is egy áldozat leszek. Miért én? Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Ehhez hasonló kérdéseket tettem fel magamnak nap, mint nap, de rá kellett jönnöm, hogy senki sem fog válaszolni. Nekem kellett megtalálnom a válaszokat, de mivel meg volt kötve a kezem, így lehetetlennek tűnt a dolog. Senki sem gondolta volna - főleg nem én -, hogy olyanokkal találkozhatok egy börtönben, akik segítenek rajtam.

Egy ideje már zötykölődtünk egy eléggé rossz minőségű úton, mintha az Isten háta mögé akartak volna vinni. Bár lehet, hogy úgy is volt, nem láttam, hogy merre mentünk, sötétített ablaka volt az autónak. Csuklómon bilincs pihent, kezdtem megszokni, hogy állandóan súly nyomta le kezeimet, de igazságtalannak tartottam a helyzetet. Első és a hátsó üléseket rács választotta el, hogy véletlenül se tudjak semmit sem tenni. Arra az esetre, netalán mégis sikerülne megszöknöm, volt a csomagtartóban egy Német juhász is, ő úgy is utolért volna. Persze, semmin sem járt az eszem, csak azon, hogy biztosan egy álomba csöppentem, és ez csak felkészít a rendőrré válásra, hogy lássam a dolgot egy elítélt szemszögéből is. Bárcsak így lett volna...

Az autó lassítani kezdett, ezzel jelezve nekem, hogy megérkeztünk vagy csak egyszerűen megállunk. A sofőr behúzta a kéziféket, majd hátra fordult.

- Ne csinálj semmi hülyeséget, egyikünk úgy is itt marad - rá nézett társára és elhagyta a járművet.

- Hol vagyunk? - kérdeztem meg, mivel tudtam, hogy nem volt vége még az utunknak.

- Ha ennyire érdekel, a börtönhöz közel, ne aggódj! - ökölbe szorítottam kezeimet, nem eset jól kijelentése. Nem ezt érdemeltem, nem tettem senki ellen semmit, igazságos életet éltem, erre itt kötöttem ki. Hihetetlen volt, szörnyen haragudtam a jó Istenre, amiért ezt a sorsot szánta nekem.

- Miért... - halkan szólaltam meg, a kérdés igazából nekem szólt. Csak arra vágytam, hogy kapjak választ és akkor talán megértettem volna, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe.

- Mehetsz! - jött vissza a sofőr társát leváltani. Azt hittem, hogy újabb unalmas öt perc várt rám, de a férfi kinyitotta nekem az ajtót.

- Kell? - kérdőn néztem rá, nem értettem, hogy mire célzott. - Ne értetlenkedj, kell - e hugyoznod vagy nem? - kicsit megijedtem hirtelen haragjától, de gyorsan észbe kaptam és bólintottam. Erősen megragadta a bilincs láncát, majd kirángatott az autóból. Erőszakos volt, de örültem, hogy kinyújtóztathattam végtagjaim. Szembe találtam magam egy kisebb épülettel, teljesen elhagyatott volt. Senki sem volt a környéken, így nem értettem, hogy mit kerestünk ott. Előkapott egy kulcsot, majd kinyitott egy ajtót, amire a "Női mosdó" szópáros volt írva, félig lekopva. Mellette egy táblán a "Rendőrség tulajdona" felírat szerepelt.

- Haladj! Időben ott kell lennünk! - tolt be a kis helyiségbe. Igazából nem volt semmi bajom, csak utoljára szerettem volna friss levegőt szívni.

Az úton szenvedtem. Már nagyon érdekelt, hogy hova vittek, mert hihetetlennek tartottam, hogy ilyen messze kellett vezetniük. A sírás kerülgetett, de nem engedhettem utat a könnyeimnek, csak kigúnyoltak volna és elegem volt abból, hogy mindig csak engem bántottak.

- Hova visznek? - hajoltam előre megragadva a rácsot, hátha jobban látok majd valamit.

- A határhoz, de megnyugodhatsz, megérkeztünk! - felsóhajtottam és hátra dőltem az ülésben.

- Annyira nyugodt vagyok, mint még soha - adtam hangot bánatomnak, de nem foglalkoztak velem, inkább igazoltatták magukat és kiszálltak. Nem hagytak az autóban, egyikük megragadta karomat és maga mellett kezdtek el vezetni. A látványtól úrrá lett rajtam a félelem. Ebből a börtönből senki sem szökhetett meg. A tanulmányaim során megismerkedtem a határ széli börtönnel, a tanárunk csak annyit mondott : Legyél férfi vagy nő, ha egynél több embert is megöltél, oda kerülsz. És tessék, itt voltam, egy olyan helyen, ahol csak egy törvény volt : élsz vagy halsz.

Kívülről nézve ugyanolyan volt, mint a többi megszokott épület, de belülről teljesen más volt. A rendszere, a felépítése eltért. Ez volt az egyetlen vegyes börtön Koreában, amit a nyugatiaktól vettek át. Természetesen a nők és a férfiak külön részlegben voltak, de időnkét találkozhattak. Mind ez azért volt, hogy elkerüljék a homoszexualitást, hiszen az itteni emberek életfogytiglant kaptak. Az is igaz volt, hogy a melegeket is elítélték, de egy börtönben ezt kit érdekelt?

Amikor oda kerültem nem tudtam, hogy mire számítsak. Tanulmányaim során voltam épületlátogatáson, de akkor Szöul legjobb börtöneibe mentünk és elmondhattam, hogy egész jól be volt rendezve egy cella. Meg volt benne minden, külön mosdó, kényelmes ágyak. Ám a hátáron ilyen nem volt. Nem lehetett panaszkodni, de egész életem nem akartam ott leélni.

Az étkezést eléggé különleges módon oldották meg. Az újonnan érkezettek a cellájukban ehettek felügyelet alatt. Akin látták a fejlődés jeleit, magyarul semmi ellenszegülést és erőszakra utaló jeleket nem mutatott a személy, akkor feljebb léphetett egy szintet : közös étkezdében fogyaszthatta el ételét. Persze, ez nem egyik napról a másikról történt meg, és nem mindenki volt ennyire épeszű. Velem szemben lévő cellában lévő nő sem az önkontrolljáról volt híres. Sokszor megtámadta az őröket és nekem is volt szerencsém hozzá. Ezért is szállítottak el egy másik szárnyba, ahol jobb volt a helyzet.

Azóta négy és fél hónap is eltelt és elértem azt, hogy a közös étkezdét is tudjam használni. Kezdett elmenni az eszem a magánytól, párszor mikor alkalmam volt megnézni magam egy tükörben, nem hittem el, hogy én voltam ott. Teljesen sápadt volt a bőröm, hatalmas karikák voltak a szemeim alatt. Egy zombi szebb lehetett nálam. Nem hiába néztek rám elszörnyedve, de egy olyan környezetben nem is várta el senki, hogy ápoltan nézzek ki.

Értem jött két nagyobb termetű őr, majd bilinccsel a kezemen vezetni kezdtek a hosszú folyosón. Lehajtott fejjel haladtam, hajam a szemembe lógott. Csak mentem, mint egy robot, míg meg nem hallottam egy ismerős hangot. Azonnal oda pillantottam és nagyra nyíltak szemeim. Két jól ismert személlyel néztem farkasszemet. Dumbo és társa. Mindhárman meglepődtünk, főleg a kreol bőrű, de nem állhattam le velük beszélgetni, nem is voltunk olyan viszonyban.

- Most komolyan életfogytiglant kapott? - hallottam meg egy kérdést, mire hátra fordult. Dumbo csak megvonta vállát és elindult a másik irányba. Persze, ő tudott róla, hiszen ő is ott volt a tárgyaláson. Eléggé rosszul esett, amit akkor mondott, de ő is gyilkosnak hitt, így megértettem reakcióját, de ott volt az aznapi fölöslegesnek tűnő információ, ami csak akkor jutott eszembe. Dumbo társát is börtönbe dugták. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi okból, de erre nem kaphattam választ. Legalább is, azt hittem.

Nem volt túl nagy az étkezde, csak két asztal volt a helyiségben, mintha valami elkülönítő lett volna, minden fehér volt, sehol ablak, csak két lámpa égett.

- Nemsokára felszolgálják az ételt, addig ülj le. Szökésen ne járjon az agyad, különben kerülsz az elkülőnítőbe ! - bólintottam, hogy megértettem a figyelmeztetését, majd helyet foglaltam az egyik széken. Jó illatok csapták meg orrom, végre rendes ételt ehettem. Alig telt el pár perc, megjöttek étkezőtársaim. Először két nő lépett be, látszott rajtuk, hogy régóta szenvedhettek. Ők leültek a másik asztalhoz, nem foglalkoztak velem, mintha ott sem lettem volna. Nem is bántam, eléggé ijesztőnek néztek ki. Hamarosan elfoglalták az egyik asztalt, ami négy helyet jelentett. Nálam még volt három hely, amiket kíváncsian vizslattam. Lassan újra nyitódott az ajtó, én pedig összehúztam magam. Három férfi lépett be rajta. Közölük kettő alacsony termetű volt, alig néztem őket tizenhétnek, talán annyik sem voltak. A harmadik lehetett a legidősebb, eléggé termetes is volt, talán akkora, mint Dumbo, pedig rá nagyon is fel kellett néznem. Egyre jobban közeledtek felém, tudtam, hogy hozzám fognak leülni, hiszen máshol nem volt hely. Gyomrom görcsbe rándult a puszta gondolattól is, hogy három ijesztő emberrel kelljen együtt ennem, de hát lemondtam már a szerencsémről. Jól végig mértek, én pedig lesütött szemmel tűrtem. Kínosnak tartottam a szituációt, de szerencsémre meghozták az ételeket. Meglepődtem a látványtól, azt hittem hogy, valami rossz kaját kapok, de kellemeset csalódtam, bár még így sem indult be a nyáltermelésem. Gyorsan megfogtam a pálcikákat és elkezdtem enni, minél hamarabb szabadulni szerettem volna onnan. Rossz volt egyedül egy cellában, de azt a kínt, amit ott éreztem nem lehetett felülmúlni. Talán hülyének néztek, talán nem, de hamar üres lett a tányérom és szinte felpattantam a helyemről.

- Nem fognak kiengedni - szólalt meg egyikük, mire ledermedtem. Nem is mertem megfordulni, inkább csak álltam, mint valami szobor. - Inkább ülj vissza! - nagyot nyeltem, rettenetesem féltem, bár ha valamit tettek is volna, akkor közbeléptek volna az őrök. Nagyot szippantottam a levegőbe, ami nem túl sok oxigénnel ajándékozott meg, de annyira elég volt, hogy szerezzek egy kis erőt és helyet foglaljak.

- Nem kell félni, nem hiába vagyunk itt - vett a szájába a vöröske egy falatot, majd teli szájjal folytatta. - Nem vagyunk retardált állatok.

- G-gondoltam... - határozatlan kijelentésemre megvonta a vállát és az evészetre koncentrált. Feszült lett a hangulat, legalábbis számomra. A másik asztalnál önfeledten ment a traccsparti, de nálunk síri csönd volt. Csak néztük egymást, mintha ez lett volna a természetes.

- Khm, szóval - nézett rám a legalacsonyabb -, nem mindennapi látvány, hogy ilyen fiatal lányokat életfogytiglanra bezárjanak egy börtönbe - itt egy kicsi szünetet tartott, mintha nézte volna, hogy milyen reakciót váltott ki belőlem monológja. - Gondolom, hónapokon keresztül nem beszéltél senkivel, így ha-

- Köszönöm nagylelkűségedet, de inkább hagyjuk abba a beszélgetést! - szakítottam félbe, mielőtt még megjelentek volna könnyeim. Igaza volt, teljes mértékben. Jó lett volna valakinek elmondani a fájdalmaimat, de nem bíztam meg bennük, ezt meg kellett érteniük.

- Ahogy akarod. Minden héten négy napot itt vagyunk, szóval, ha készen állsz, mi meghallgatunk - meglepetten néztem a törpére, nem hittem a fülemnek. Teljességgel lehetetlennek tartottam azt, hogy egy börtönben ilyen emberrel találkozzak, mint ő. Mindenki csak a rosszat látta a falakon kívül, de belül teljesen más dolog zajlott.

- Mi ez a kedvesség? - kezdtem kíváncsi lenni rájuk, főleg a legfiatalabbnak tűnő egyénre. Érdekesnek tűntek, nem odatartozóknak.

- Megvan mindennek az oka, de mivel te sem nyíltál meg, így én is bezárom az ajtókat - végighúzta ujjait száján, mintha egy cipzárt húzott volna be. Nem tudtam, hogy mit gondoljak róla, túl barátságosnak tűnt, de a látszat néha csalt. Luhanról is azt hittem, hogy a legjobb barátom, de tévedtem. Hát miért is lett volna velem igazságos az élet. Olyan elveszettnek éreztem magam. Négy hónapon keresztül szenvedtem, nem is négy hónapnak tűnt az egész, hanem négy évnek vagy talán többnek. Nyomorultnak éreztem magam, akit vert a sors a semmiért, erre ott volt egy olyan személy, aki egyszerűen, a helyzettől függetlenül, természetesen hozzám szól. Teljesen abszurdnak tartottam a dolgot, de egyben ez keltette fel az érdeklődésemet iránta.

- Azért a nevedet elárulod nekünk? - szólalt meg vöröske, akit nyugodtan hívhattam volna colosnak is, illett volna rá a név magassága miatt.

- Park Jina.

- Áh! Emlékeztet a vezetékneved a volt barátomra - mosolyodott el a törpe, majd el is tűnt az arcáról a boldogság jele. Átvette a helyét a keserűség és a komorság.

- Mi történt a barátoddal? - néztem rá érdeklődve, de csak megrázta a fejét és feltartotta mutatóujját.

- Állapodjunk meg annyiban, hogy hölgyeké az elsőbbség - kikerekedtek szemeim, nem értettem, hogy mit mondott. - Amit te elmondasz magadról, azt én is magamról. Elmondtad a nevet, így mi is - bólintottam egyet, hogy végre leesett a dolog, így figyelmesen hallgattam őt. - Mellettem ez a csöndes hyung Xiumin - nagyokat pislogtam, értetlenség tükröződött a szemeimben. Furcsa egy név volt, és nem is gondoltam volna, hogy ő volt a legidősebb. - Én D.O vagyok, másik oldalamon pedig a colos Sehun ül.

- Ezek valami álnevek? - tettem fel kérdésen, amire bólintottak.

- Az enyém nem - fintorodott el Sehun. - Ez ilyen hyung által kitalált hülyeség. Baromság az egész! - szavaiból következtetéseket vontam le róla : nem volt túl sok életkedve, ahogy nekem sem. Xiumin vagy, hogy is hívták, ő nem volt a szavak embere. Inkább csöndben meghúzódott és még akkor sem szólalt meg, ha kérdezték őt. Mindhárman furcsa szerzetek voltak, de egyre jobban megkedveltem őket. Persze, igazából csak ők beszéltek, én hallgattam őket. Jó volt társaságban lenni, hiányzott már ez az érzés.

- Jól van, az étkezést befejezni! Vissza a cellákba! - nyitott ajtót egy őr, majd követte őt a társai. Mindenkihez odalépett egy férfi és kezükre rakták a bilincseket, sajnos én sem maradhattam ki, de már kezdtem megszokni.

- Ne feledd, amit mondtam! Minden héten itt vagyunk, csak pénteken nem - bólintottam egyet, de nem volt időm elköszönni D.O-tól, mivel az őr már húzta is maga után. Engem is sietősen a cellámba akartak vinni. Félúton azonban csatlakozott hozzánk Dumbo, aminek nem örültem.

- Innen átveszem - nyúlt felém, mire a másik férfi megkönnyebbülve sóhajtott egyet.

- Kösz! Már elegem van ebből a napból! - panaszkodott a világ "nagy" problémáiról, de akkor én mit mondhattam volna? Én voltam bilincsbe verve, én voltam szinte halálra ítélve, hiszen az nem volt élet, hogy egy szobában töltöd a nap huszonnégy óráját. Feldühítettek semmit sem érő szavai.

- Nemsokára vége neked, mindjárt itt az éjszakai műszak.

- Ja, négy óra múlt, már csak két órát kell szenvednem. Na, iszom egy kávét, még egyszer kösz! - intett Dumbonak, akinek elfelejtettem az eredeti nevét. Nem mintha tudni akartam volna.

- Furcsa egy lány vagy - nem nézett rám, szinte csak magának szánta a mondatát. - Ilyen hamar a közösbe kerülni... Megáll az eszem! - pufogott az orra alatt, miközben megindult velem a cellám felé.

- Mondanám, hogy nem vagyok gyilkos, de úgy sem hinne nekem... - halkan osztottam meg vele az elégedetlenségére a választ, de még így is meghallotta.

- Eltaláltad! - jóízűen felnevetett, mire forrni kezdett az agyam. Kimondottan elegem volt a modorából. Más őr hozzám se szól, de ő, mintha direkt az idegeimen táncolna.

- Be fogom bizonyítani, hogy igazam van! - jelentettem ki tervemet suttogva, de ez is eljutott a hatalmas füléig.

- Arra kíváncsi leszek, drága! - nem vehette komolyan mondatom a reakciója alapján, de nem törődtem vele. Ő volt az utolsó ember, akinek be akartam bizonyítani ártatlanságom. Inkább magamnak és főleg Luhannak, aki csak úgy cserben hagyott. Nem akartam visszakapni a barátságát, inkább szembesíteni akartam a ténnyel, hogy nagyot tévedett. Szégyen volt számomra, hogy akit kiskorom óta ismertem, azonnal ellenem fordult. Nem tudtam még, hogy hogyan, de keresnem kellett bizonyítékokat, ám az akkori helyzetemben ez lehetetlennek tűnt...